Elhallgatott, tekintete a tenyerére szegeződött. Láttam rajta a feszültséget: megmerevedett vállak, enyhén remegő ujjak.

– Tudod, mi ebben a legképtelenebb? – folytatta kisvártatva. – Amikor elképzeltem, hogy elmegyek, azt hittem, végre szabad leszek. Hogy ez lesz a megkönnyebbülés. Most viszont rájöttem, hogy nélküled semmit sem ér az a szabadság. Nem egy rettegő nőt akarok magam mellett, aki mindent felad, csak hogy ne veszítsen el… hanem téged. A valódit.

Csendben figyeltem, ahogy az arca lassan átalakul. A bizonytalanságot felismerés váltotta fel, a tekintete mélyebb lett, őszintébb.

– Soha nem gondoltam bele, mennyire fájhat, amikor a szeretett ember közönyösnek tűnik – mondta halkan. – Azt hittem, a fenyegetés működik. Közben csak belülről emésztett fel minket.

Felállt, az ablakhoz sétált, és hosszú percekig kifelé nézett. Amikor visszafordult, eltökéltség ült az arcán.

– Próbáljuk meg újra. Tényleg. Zsarolás nélkül, nyomásgyakorlás nélkül. Meg akarom tanulni kimondani, ha valami bánt, ahelyett hogy a „válás” szóval hadonásznék, mint utolsó érvvel.