– Beszélnünk kellene – mondta végül, kerülve a tekintetemet.

Ismét ugyanannál az asztalnál ültünk, ahol valaha minden elkezdődött, csakhogy most minden más fénytörésbe került, és érezni lehetett, hogy ez a beszélgetés már nem ugyanarról fog szólni, mint a korábbiak.

A levegő ugyanaz maradt körülöttünk, mégis minden másként hatott: nem volt már benne támadás, inkább valami kimerült, szomorkás csend lengte be a szobát.

– Azt hittem, könyörögni fogsz, hogy maradjak – szólalt meg hosszabb hallgatás után. – Fel is készültem rá. Elpróbáltam, hogyan magyarázom majd el, hogy ez az egész csak ijesztgetés… Erre te gondolkodás nélkül elfogadtad a feltételeimet. Akkor döbbentem rá: ha valaki ilyen könnyen beletörődik a válásba, az talán már tényleg nem érez semmit.

Nyugodtan feleltem.

– Ez nem közöny. Egyszerűen belefáradtam abba, hogy folyamatos bizonytalanságban éljek. Hogy minden apró nézeteltérés végén ott lebegjen a szakítás lehetősége, mint valami kimondatlan fenyegetés.

– Igen… – ökölbe szorította a kezét. – Fegyverként használtam a válást. Azt gondoltam, ha eléggé megijesztelek, majd engedékenyebb leszel. De te nem törtél össze. Csak… elengedted az egészet. És ez jobban megrémített, mint bármi más.