– Emlékszem… Többé nem fordul elő.

Ma már mindketten tudjuk, hogy a kimondott szó nem fegyver, hanem felelősség. És ennek tudatában sokkal jobban becsüljük egymást.

Nemrég megünnepeltük a „újrakezdésünk” évfordulóját. A vacsora végén Levente váratlanul megszólalt:

– Tudod, hálás vagyok, hogy akkor nem könyörögtél, hogy maradjak. Ha megtetted volna, talán még sokáig visszaéltem volna vele. Most már értem: a család nem csatatér, hanem biztonságos hely, ahol önmagunk lehetünk.

Megszorítottam a kezét.

– Ez az igazi szeretet – feleltem. – Amikor nem fenyegetésekkel tartjuk egymást magunk mellett, hanem szabad döntéssel.

❦

— Nézd csak, kivel futottam össze a ház előtt!

Eszter épp az asztalt rendezgette, kezében a frissen lefőtt teával teli kannával, amikor a hangra hátrafordult. Az ajtóban Márk állt széles vigyorral, mellette pedig a húga, Lilla, mögötte két gyerekkel.

— Képzeld, pont a szemben lévő lakást vettem ki! — újságolta lelkesen Lilla, miközben kibújt a kabátjából. — Mostantól egy lépcsőházban élünk.

Eszter letette a kannát, és szorosan magához ölelte a sógornőjét. A hét éves Benedek és a négyéves Nóra közben nevetve szaladtak be az előszobába, ahol Levente és Emese azonnal köréjük gyűltek.