— Nézd csak, kivel futottam össze a ház előtt!
Eszter épp az asztalt rendezgette, kezében a frissen lefőtt teával teli kannával, amikor a hangra hátrafordult. Az ajtóban Márk állt széles vigyorral, mellette pedig a húga, Lilla, mögötte két gyerekkel.
— Képzeld, pont a szemben lévő lakást vettem ki! — újságolta lelkesen Lilla, miközben kibújt a kabátjából. — Mostantól egy lépcsőházban élünk.
Eszter letette a kannát, és szorosan magához ölelte a sógornőjét. A hét éves Benedek és a négyéves Nóra közben nevetve szaladtak be az előszobába, ahol Levente és Emese azonnal köréjük gyűltek.
— Ez nagyszerű hír! — mondta Eszter, végigmérve, mennyire jó formában van Lilla. — Gyertek beljebb, épp most főztem teát.
Az asztalnál Lilla lelkesen sorolta az újdonságokat.
— Egy egyszobás lakás a földszinten, csendes, és a játszótér is közel van. Havi húszezer forintért sikerült kivenni.
Márk elégedetten bólogatott, miközben megkóstolta a süteményt.
— Jó döntés volt. Nyugodt környék, szeretni fogod.
Eszter megtöltötte a csészéket, közben a gyerekeket figyelte. A négy apróság békésen ült a szőnyegen, és játszott. A lakást derűs zsivaj töltötte be, olyan, amilyen csak egy összetartó családban természetes.
— És munka? Találtál már valamit? — kérdezte Eszter, miközben átnyújtotta a csészét.
— Egy szépségszalonban vállalok manikűrt, de csak részmunkaidőben — felelte Lilla vállat vonva. — Szeretnék komolyabb állást, a gyerekek miatt muszáj biztos alapokra helyezni mindent.
Márk ekkor letette a bögréjét, és elgondolkodva nézett a húgára, mintha már formálódna benne egy ötlet, amiről a következő pillanatban beszélni is készülne.
Márk végül megtörte a csendet, és miközben elvett még egy szelet süteményt, nyugodt hangon csak ennyit mondott:
— A lényeg, hogy most már közel vagy. Ha bármi adódik, számíthatsz ránk.
Az ezt követő hét békésen telt. Eszter néhányszor összefutott Lillával a ház előtt; könnyed beszélgetéseket folytattak a gyerekekről, tervekről, apró hétköznapi ügyekről. Minden teljesen rendezettnek tűnt, mintha az új helyzet zökkenőmentesen illeszkedne az életükbe.
Szombat este azonban, miközben Eszter a tűzhelynél állva a ragut kavargatta, éles csengőszó hasított a lakás csendjébe. Az ajtóban Lilla állt feltűnő ruhában, mögötte Benedek és Nóra, kezükben kisebb csomagokkal.
— Eszter, segíts ki! — lépett be sietve. — Randim lesz egy étteremben, a gyerekek maradnának nálatok úgy tizenegyig.
Gyors puszit nyomott a kicsik arcára, és már a tükörben igazította a sminkjét.
— Lilla, várj egy pillanat… — kezdte Eszter, de a sógornő már ki is suhant az ajtón.
— Hálás vagyok! A pizsamájukat is hoztam! — szólt vissza még a lépcsőházból.
Eszter fakanállal a kezében maradt a két gyerekkel. Benedek már a cipőjét rugdosta le, Nóra pedig a terítőt cibálta kíváncsian.
Az este hamar káosszá vált. Benedek éhes volt, mégsem fogadott el semmit. Nóra az anyját kereste sírósan. Levente próbálta elrejteni a kisautóit, de Benedek rendre elcsente őket. Emese a zajtól fakadt sírva.
Lilla csaknem éjfélkor tért vissza, jókedvűen, kissé ittas állapotban.
— Na, minden rendben? — kérdezte könnyedén, majd kapkodva összeszedte a gyerekeket, és már el is tűnt, maga után hagyva az erős parfümillatot és a felfordulást.
Egy héttel később, vasárnap reggel nyolckor ismét megszólalt a csengő. Eszter álmosan nyitott ajtót, ahol Lilla állt, láthatóan sietve, és már formálódott is ajkán az újabb kérés.
— Dolgom akadt, estig nálatok maradnának a gyerekek, jó? — hadarta Lilla.
Eszter még alig tért magához az álmosságtól, de Lilla már le is hámozta a kabátokat Benedekről és Nóráról.
— Reggelit sem tudtam adni nekik, majd megeteted őket, rendben? — tette hozzá félvállról, aztán már el is sietett.
Ez a jelenet egyre gyakrabban ismétlődött. A kicsik végigszáguldoztak a lakáson, játékokat törtek össze, italokat löttyintettek a szőnyegre. Eszter takarított, mosott, békítgetett, miközben Márk csak legyintett:
— Ugyan, gyerekek… mi ebben a különös?
Krisztina szerint Eszter túldramatizálta a helyzetet.
— Lilla megbízik benned, rád meri bízni őket, te meg folyton rosszkedvű vagy. Hidd el, egyedül két gyerekkel nem könnyű.
Eszter próbálta megértetni a férjével:
— A húgod bébiszittert csinált belőlem. Még csak nem is egyeztet.
— Itthon vagy egész nap, igazán nem megerőltető — felelte Márk, a telefonját nyomkodva.
A feszültség akkor csúcsosodott ki, amikor Emese kedvenc kisautója darabokra tört. Márk vállat vont:
— Majd veszünk másikat.
Ekkor Eszterben átszakadt valami: ráébredt, hogy senki sem figyel rá igazán.
Amikor Krisztina nevetve megjegyezte: „Olyan itt, mint egy óvodában, milyen vidám!”, Eszter elvesztette a türelmét.
— Akkor vigyétek őket magatokhoz, és mulassatok ott!
— Hogy beszélhetsz így? — hördült fel az anyós.
— Egyszerűen. Elegem van abból, hogy ingyen dadus vagyok!
Márk kinézett a szobából. Anyja azt hajtogatta, hogy Eszter „kidobja a saját unokaöccseit”, de most először látta a feleségét valódi, fékezhetetlen dühvel az arcán.
Másnap Lilla ismét megjelent az ajtóban a gyerekekkel, mintha mi sem történt volna. Eszter azonban ezúttal nem hátrált meg.
— Nem. Ha hozni akarod őket, előbb szólj. Váratlanul többé ne állíts be velük — mondta higgadtan, de ellentmondást nem tűrően.
Lilla sértődötten sarkon fordult, látványosan duzzogva vonult le a lépcsőn.
Eszter este ultimátumot adott Márknak:
— Vagy tisztázod a húgoddal, hogy előre egyeztessen, vagy összepakolok, és elmegyek anyuhoz.
Márk látta rajta, hogy ez nem üres fenyegetés. Végül beszélt Lillával. A nő megsértődött, és hetekig feléjük sem nézett. A játszótéren is elfordult, ha meglátta őket, a gyerekeket pedig gyorsan másik irányba terelte.
Krisztina sem hagyta szó nélkül.
— Mit művelsz? Ennyire sajnálod tőlük azt a pár órát? — vetette oda szemrehányóan.
Most azonban Márk Eszter mellé állt.
— Anya, igaza van. Lillának előre kell szólnia.
Krisztina dühösen csapta be maga mögött az ajtót.
Ahogy teltek a hetek, a lakásban végre rend és nyugalom lett. Levente békésen tologatta az autóit, Emese rajzfilmet nézett, Eszter pedig először érezte úgy, hogy ez az otthon valóban csak az övék.
Egy este Márk izgatottan lépett be.
— Képzeld, kivel találkoztam a ház előtt!
Eszter gyomra összerándult a mondat hallatán, ám férje karjában egy apró, csuromvizes, vörös kiscica kuporgott.
— Az esőben találtam. Keservesen nyávogott. Nem hagyhattam ott.
Eszter megkönnyebbülten felnevetett, és magához ölelte a reszkető szőrgombócot.
— Már azt hittem, megint Lilla áll az ajtóban a gyerekekkel.
— Mostantól csak ő jöhet váratlanul — mosolygott Márk. — De még róla is megkérdeztelek.
