«Elmegyek» — kijelentette higgadtan, és elhajtott
Szabadító és félelmetes pillanat, mégis reményteljes.
Márk felállt, kezében a pálinkás pohárral, és Réka gyomra azonnal összerándult. Ismerte ezt a tekintetet: kissé ködös, mégis parancsoló. Tudta, milyen irányba fordulnak majd a szavai.
– Nos, drágáim – kezdte, miközben lassan végigmérte az asztal körül ülőket. – Huszonöt év. Kimondani is hátborzongató. Van, aki hőstettnek nevezné. Szerintem inkább megszokás kérdése.
Elégedett moraj futott végig a társaságon. A nevetés tompán és jóllakottan hömpölygött, átitatva majonézes saláták és drága konyak illatával.
A házban órák óta tartó zsivaj vibrált; Réka bal füle már régóta tompán zúgott tőle. Az ezüstlakodalom – ahogy egykor az anyósa hangoztatta – nem akármilyen esemény. Az a nehézkes természetű, kérlelhetetlen asszony olyan egyenes volt, mint egy öntöttvas serpenyő. Rékának most is az volt az érzése, mintha a lelke ott lebegne a tintahalsaláta és a kocsonyázott fogas fölött, szigorúan figyelve minden mozdulatát.
Óvatosan eligazította a szalvétát a térdén. A bőrét hűvösen simító selyemruhát erre az estére vásárolta – huszonnyolcezer forintba került, az átalakítás nélkül –, és hibátlanul simult rá. Belül azonban égett.