«Elmegyek» — kijelentette higgadtan, és elhajtott
Szabadító és félelmetes pillanat, mégis reményteljes.
Márk felállt, kezében a pálinkás pohárral, és Réka gyomra azonnal összerándult. Ismerte ezt a tekintetet: kissé ködös, mégis parancsoló. Tudta, milyen irányba fordulnak majd a szavai.
– Nos, drágáim – kezdte, miközben lassan végigmérte az asztal körül ülőket. – Huszonöt év. Kimondani is hátborzongató. Van, aki hőstettnek nevezné. Szerintem inkább megszokás kérdése.
Elégedett moraj futott végig a társaságon. A nevetés tompán és jóllakottan hömpölygött, átitatva majonézes saláták és drága konyak illatával.
A házban órák óta tartó zsivaj vibrált; Réka bal füle már régóta tompán zúgott tőle. Az ezüstlakodalom – ahogy egykor az anyósa hangoztatta – nem akármilyen esemény. Az a nehézkes természetű, kérlelhetetlen asszony olyan egyenes volt, mint egy öntöttvas serpenyő. Rékának most is az volt az érzése, mintha a lelke ott lebegne a tintahalsaláta és a kocsonyázott fogas fölött, szigorúan figyelve minden mozdulatát.
Óvatosan eligazította a szalvétát a térdén. A bőrét hűvösen simító selyemruhát erre az estére vásárolta – huszonnyolcezer forintba került, az átalakítás nélkül –, és hibátlanul simult rá. Belül azonban égett.
– Most pedig halljuk az ifjú férjet! – rikkantotta Gergő, Márk távoli rokona, akit minden ünnepségre a harmonikája és harsány hangja miatt hívtak. – Na, Márk, talpra! Huszonöt év együtt? Az már majdnem életfogytig!
Vivien, a szomszéd, csilingelve nevetett – ugyanaz, aki három éve kölcsönt kért fürdőszoba-felújításra, és az utolsó ötezrest azóta sem adta vissza. Balázs, Márk főnöke, pocakos, gombszemű férfi, kaján mosollyal figyelte Rékát, mintha fejben a súlyát saccolná. Még Emese is elfojtott egy kuncogást, pedig nemrég vált el, és inkább komorság illet volna rá.
Márk kissé imbolyogva állt. A nemrég közösen vett zakója már szétnyílt a hasán; a harmadik fogás után szűknek bizonyult.
– Réka aranyat érő asszony – mondta nyomatékosan. Felesége ajkán megjelent a jól begyakorolt, feszes mosoly. – Nem könnyű természet, az igaz. Tud ő fúrni-faragni, megmondani a magáét… De hát ki tökéletes? Én sem vagyok angyal. Mégis kibírjuk egymás mellett!
Hatásszünetet tartott.
– Tegnap Balázs kérdezi tőlem: „Márk, hogy bírod ennyi ideje mellette? Elég szigorú.” Erre én: „Nem az számít, ki kit tűr meg. Mi kölcsönösen eltűrjük egymást! Ez egyfajta együttélés, szimbiózis!”
Újabb kacajhullám söpört végig az asztalon. Réka mozdulatlan maradt; keze nyugodtan pihent a térdén, csak az ujjai szorították erősebben a ruha anyagát.
– De őszintén szólva… – váltott hirtelen bizalmaskodó hangra Márk, és előrehajolt annyira, hogy a nyakkendője belelógott a hidegtálba. – Hova menne? Huszonöt évet kibírt, kibír még ugyanennyit! Ugyan kinek kellenénk már egymáson kívül? Az öreg ló sem rontja el a szántást!
– Csókot! – sikoltott fel Vivien.
– Csókot! Csókot! – zúgta a társaság.
Márk közelebb hajolt. Erős arcszesz és fokhagyma szaga keveredett a leheletében. Réka az arcát fordította felé; a férfi ajka nedvesen tapadt a bőréhez.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz