– Na végre! Jó sokáig furikáztad őket… Balázs megint a horgászatairól mesélt? – ásított, és lustán megvakarta a hasát. – Figyelj… az asztalt rendbe kéne tenni… segítenék én, de belenyilallt a derekamba… biztos megfáztam, amikor kimentem cigizni. Szedd össze gyorsan, hogy holnap ne maradjon ez a felfordulás…

Réka szó nélkül elsétált mellette a nappali felé.

A nappaliban valóban úgy festett minden, mintha egy forgószél söpört volna végig az asztalon: egymásra tornyozott, mosatlan tányérok, gyűrött szalvéták, zsíros foltok és szószcsíkok mindenütt.

– Hallod egyáltalán, amit mondok? – csoszogott utána Márk. – Mi ez a nagy csend? Elfáradtál? Hát vállald, te ragaszkodtál ehhez az ünnepléshez. Huszonöt év csak egyszer van.

Réka nem felelt. Az asztalhoz lépett, és felvette a széken hagyott táskáját.

– Márk – szólalt meg végül, és felé fordult.

– Tessék?

– Gyere ki velem egy percre. Megmutatom az ajándékodat.

A férfi arca felderült.

– Komolyan? Most? Éjjel? Mit találtál ki, vettél nekem egy autót? – felnevetett a saját tréfáján. – Vagy egy csónakot? Na, ne húzz! Menjünk!