„A boldogságomat akarjátok, igaz?” — kérte Márk reménykedve
Ez az önző kérés elfogadhatatlan és megrázó.
Márk harmincnyolc éves. Az egyetlen gyermekem, és mindmáig nőtlen.
Sokáig nem emésztettem magam emiatt. Meg voltam győződve róla, hogy egyszer úgyis rátalál arra, akivel leéli az életét – mindennek eljön a maga ideje. Mérnökként dolgozott, tisztességes fizetést vitt haza, és bérelt egy kisebb garzont nem messze tőlünk.
A férjemmel egy tágas, háromszobás lakásban éltünk. Csendes, rendezett életet folytattunk. Márk időről időre átjött vacsorára, mesélt a munkahelyi történésekről, mi pedig örömmel hallgattuk. Ezek az esték különös melegséggel töltöttek el.
Aztán tavaly valami megváltozott. Ritkábban jelent meg, telefonon is szűkszavú lett, mintha mindig rohanna. Anyai ösztönöm azt súgta: valaki belépett az életébe.
Márciusban, egy késő esti órán hívott fel. Izgatottság csengett a hangjában.
– Anya, beszélnünk kell. Komolyan. Szombaton átmegyek.
Egész addig feszülten vártam a hétvégét.
Szombaton ebédidő táján érkezett. Leült velünk szemben az asztalhoz, az arca feszült volt, a tekintete határozott.
– Megismertem valakit – kezdte. – Kingának hívják. Harmincnyolc éves vagyok, ideje családot alapítani. Szeretném, ha találkoznátok vele.
Összenéztünk a férjemmel, és szinte fellélegeztünk. Végre.
– Hát persze, kisfiam! – mondtam örömmel. – Mikor hozod el?
– Jövő vasárnap. De… van három gyereke.
– Három? – kérdezett vissza az apja.
– Nyolc-, tizenegy- és tizenhárom évesek.
Egy pillanatra megdermedtem. Három gyerek már komoly felelősség.
– És az apjuk? – tudakoltam óvatosan.
– Régen elhagyta őket. Kinga egyedül nevelte fel őket. Erős nő. És szeretem.
Nem mondhattunk nemet a találkozásra.
Vasárnap reggel óta sürögtem-forogtam a konyhában. Süteményt sütöttem, salátákat készítettem, ünnepi terítéket raktam – mintha jeles alkalomra várnánk vendégeket.
Pontban kettőkor csengettek. Ajtót nyitottam. Márk állt ott, mellette egy vele egykorú nő. Kissé testes, fáradt arcú, haja hanyagul összefogva.
Mögötte három gyerek tolongott. A legidősebb fiú komoran méregetett, a középső lány egy pillanatra sem maradt nyugton, a legkisebb pedig nyűgösködött.
– Jó napot – mondta röviden. – Kinga vagyok.
Mosoly nem kísérte a bemutatkozást. Határozott léptekkel lépett be, mintha nem először járna nálunk. A gyerekek utána özönlöttek, kabátjaikat a földre hajítva az előszobában.
Leültünk az asztalhoz. Próbáltam beszélgetést kezdeményezni, de Kinga kurtán felelt, alig nézett rám, és közönyösen tologatta az ételt a tányérján.
A gyerekek hangosan, rendetlenül ettek. A nagyobbik kézzel markolta a falatokat. A lány kiborította a poharát, a kompót végigfolyt az abroszon. A legkisebb hisztizni kezdett:
– Ezt nem kérem! Csokit akarok!
Kinga rá sem pillantott, a telefonjába merült.
Márk erőltetett mosollyal próbálta fenntartani a társalgást, de a levegő egyre feszültebb lett.
Egy óra múltán elmentek. A férjemmel némán álltunk neki rendet tenni. Morzsák mindenütt, foltos terítő, sáros lábnyomok a padlón.
– Mit gondolsz? – kérdezte végül.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz