„A boldogságomat akarjátok, igaz?” — kérte Márk reménykedve
Ez az önző kérés elfogadhatatlan és megrázó.
Márk harmincnyolc éves. Az egyetlen gyermekem, és mindmáig nőtlen.
Sokáig nem emésztettem magam emiatt. Meg voltam győződve róla, hogy egyszer úgyis rátalál arra, akivel leéli az életét – mindennek eljön a maga ideje. Mérnökként dolgozott, tisztességes fizetést vitt haza, és bérelt egy kisebb garzont nem messze tőlünk.
A férjemmel egy tágas, háromszobás lakásban éltünk. Csendes, rendezett életet folytattunk. Márk időről időre átjött vacsorára, mesélt a munkahelyi történésekről, mi pedig örömmel hallgattuk. Ezek az esték különös melegséggel töltöttek el.
Aztán tavaly valami megváltozott. Ritkábban jelent meg, telefonon is szűkszavú lett, mintha mindig rohanna. Anyai ösztönöm azt súgta: valaki belépett az életébe.
Márciusban, egy késő esti órán hívott fel. Izgatottság csengett a hangjában.
– Anya, beszélnünk kell. Komolyan. Szombaton átmegyek.
Egész addig feszülten vártam a hétvégét.
Szombaton ebédidő táján érkezett. Leült velünk szemben az asztalhoz, az arca feszült volt, a tekintete határozott.