Csak sóhajtottam. Nem volt mit mondani.

Egy hét elteltével Márk egyedül jött. Komoly arccal ült le velünk szemben.

– Nagy kérésem lenne – kezdte.

– Halljuk – felelte az apja bizalmatlanul.

– Kingának felmondták az albérletét. A tulajdonos sürgeti a kiköltözést. Nincs elég pénze új helyre, minden a gyerekekre megy. Arra gondoltam… talán befogadhatnátok őket egy időre. Nem sokáig. Két hónap, amíg találunk megoldást.

Megütközve néztem rá.

– Márk, öten? Hozzánk? Két teljes hónapra?

– Anya, egy kicsit összehúznátok magatokat. A hálótok nagy. A gyerekek beköltöznének az én régi szobámba. Kinga aludhatna a nappaliban a kanapén. Mindenki elférne.

– És te? – kérdezte az apja.

– Én is a nappaliban lennék Kingával. Napközben dolgozom, este hazajövök.

Ismét összenéztünk. A férjem arcán látszott, mennyire ellenzi az ötletet. Talán most kellett volna határozottan nemet mondanunk. De Márk olyan reménykedve figyelt minket.

– A boldogságomat akarjátok, igaz? – folytatta. – Végre megtaláltam azt a nőt, akivel családot szeretnék. Nehéz neki három gyerekkel egyedül. Segítsetek. Csak két hónap.

Szavak nélkül ültem ott, és éreztem, hogy a döntés súlya lassan rám nehezedik, miközben pontosan tudtam, hogy bármit is mondok, azzal megváltozik az életünk ritmusa a következő időszakra.

Végül igent mondtunk. Két hónapra.

Kinga a gyerekekkel csütörtökön érkezett. Taxiból szálltak ki, és annyi csomagot pakoltak ki a csomagtartóból, mintha nem átmenetileg, hanem végleg költöznének. Bőrönd, sporttáska, doboz – egymás után kerültek elő.

– Ezt mind hová tegyük? – kérdezte Kinga, köszönés helyett, miközben körbehordozta a tekintetét a lakásban.

Szó nélkül mutattam meg a szobákat. A rend percek alatt szertefoszlott. A gyerekek ruhái az ágyakon landoltak, játékok gurultak szét a padlón, Kinga pedig gondolkodás nélkül tuszkolta be a saját ruháit a nappali szekrényébe, mintha mindig is ott lett volna a helyük.

– Mi a wifi jelszava? – kiáltotta a legidősebb fiú a folyosóról.

Bediktáltam. Már pötyögte is a telefonjába, aztán eltűnt a képernyő mögött. Egy köszönöm sem hangzott el.

Estére a lakás inkább hasonlított egy zsúfolt kollégiumra, mint otthonra. A gyerekek rohangáltak egyik helyiségből a másikba, csapkodták az ajtókat, kiabáltak. A legkisebb sírt, a középső teljes hangerőn bömböltette a zenét.

Kinga közben kényelmesen elhelyezkedett a kanapén, és sorozatot nézett, mintha a zaj nem is hozzá tartozna.

Én a konyhába húzódtam, hogy legalább a vacsora körülményei nyugodtak legyenek. Reméltem, hogy egy csendes étkezés összejön. Tévedtem.

A gyerekek berobbantak, felkapták az asztalon hagyott kekszet, és már rohantak is vissza, morzsacsíkot húzva maguk után.

– Óvatosabban, kérlek – szóltam rájuk halkan.

A legidősebb hátrapillantott, fintorgott egyet, majd válasz nélkül továbbment.

Az asztalnál sem lett könnyebb. Egyikük sem tudott megülni a helyén. Folyton felpattantak, átnyúltak a tálakért. A legkisebb véletlenül fellökte a poharát, a narancslé végigfolyt a köntösömön.

– Kérj bocsánatot – mondtam határozottabban.