Amikor a bejárati ajtó becsapódott mögötte, Eszterből kitört a zokogás. Eddig tartotta magát, nem akarta, hogy Gábor akár egy könnycseppet is lásson az arcán.

– Azt higgye csak, hogy hidegen hagy az egész – suttogta maga elé keserűen. – Micsoda ember lett belőle… Áruló! Megbocsátani? Azt biztosan nem. Tudom, mennyire fog hiányozni. Szeretem, ez az igazság. De attól még nem felejtek. Negyvenhat évesen újrakezdeni… megtanulni egyedül élni… nem lesz könnyű. Mégis inkább ez, mint egy hűtlen férj mellett élni. Főleg, hogy a saját szememmel láttam. Az a kép örökre bennem marad…

Eszter fizikát tanított egy középiskolában, és valóban szerette a hivatását. Élvezte az órák pezsgését, az iskola sajátos hangulatát, a diákok kíváncsi tekintetét. Tisztelte a tanítványait, és ők is megbecsülték őt. A tantestületben korrekt viszonyt ápolt mindenkivel. Legközelebbi barátnője, Júlia, az alsó tagozaton tanított, s tanítás után még napközit is vezetett.

Közel húsz éve dolgoztak együtt, szinte egyszerre kerültek az iskolába. Júlia családos asszony volt, férje mellett már felnőtt lánya és fia is a saját életét élte. Nem egyszer említette Eszternek, hogy véletlenül összefutott Gáborral különböző helyeken, mindig más-más nő társaságában: egyszer egy bevásárlóközpontban, máskor egy kávézóból lépett ki vele, vagy épp egy park teraszán üldögélt valakivel. Eszter azonban akkor még nem tulajdonított ennek jelentőséget.

Gábor irodát vezetett, gyakran tárgyalt partnerekkel. Természetesnek tűnt, hogy nem mindig a saját irodájában találkozik velük. Ha Eszter rákérdezett, miért nem bent beszélnek, ő higgadtan magyarázta, hogy bizonyos üzleti helyzetek megkövetelik a kötetlenebb környezetet, sőt, néha még az is stratégia, ha a konkurenciát félrevezetik.

Most azonban világossá vált számára, hogy ezek nem üzleti egyeztetések voltak, hanem könnyed flörtök, sőt, hűtlenségek. Gábor már nem tudná kimagyarázni magát – Eszter saját szemével látta az igazságot.

Miután valamelyest megnyugodott, bevett egy nyugtatót, majd felhívta Júliát.

– Igazad volt – mondta csendesen.

– Miben? – kérdezte a barátnő meglepetten.

– Abban, hogy a férjem nőcsábász. Ma rajtakaptam itthon, a hálószobánkban. Kiküldtem a lakásból. Tudom, közös tulajdon, de nem maradhatott. Beadom a válópert, bár sejtem, nem fogja csak úgy átengedni a lakást. Osztozkodás lesz.

– Jaj, Eszter… biztos vagy benne? Ismerlek, mindig békülékeny voltál. Talán még rendezhető…

– Nem – vágott közbe határozottan. – Van tartásom. Nem vagyok kevesebb nála. Elválok tőle.

A válás során Gábor alaposan próbára tette Eszter idegeit. Bár bőven volt pénze, minden apróságba belekötött. Azt hangoztatta, hogy jó kapcsolatai vannak, ismert üzletember a városban, és ha akarja, semmije sem marad a feleségének. Könnyedén megengedhetné magának, hogy újabb lakásokat vásároljon, mégis görcsösen ragaszkodott ehhez az egyhez – mintha nem az ingatlan, hanem a hatalom számított volna neki.

Gábor abban bízott, hogy Eszter végül megriad az egyedülléttől és a bizonytalan anyagi helyzettől. Mit ér egy tanárnő fizetése az ő vállalkozói bevételeihez képest? – hangoztatta gyakran. Ezért kapaszkodott görcsösen a lakásba is: nem az ingatlan kellett neki igazán, hanem az érzés, hogy még mindig ő irányít.