Amikor a bejárati ajtó becsapódott mögötte, Eszterből kitört a zokogás. Eddig tartotta magát, nem akarta, hogy Gábor akár egy könnycseppet is lásson az arcán.

– Azt higgye csak, hogy hidegen hagy az egész – suttogta maga elé keserűen. – Micsoda ember lett belőle… Áruló! Megbocsátani? Azt biztosan nem. Tudom, mennyire fog hiányozni. Szeretem, ez az igazság. De attól még nem felejtek. Negyvenhat évesen újrakezdeni… megtanulni egyedül élni… nem lesz könnyű. Mégis inkább ez, mint egy hűtlen férj mellett élni. Főleg, hogy a saját szememmel láttam. Az a kép örökre bennem marad…

Eszter fizikát tanított egy középiskolában, és valóban szerette a hivatását. Élvezte az órák pezsgését, az iskola sajátos hangulatát, a diákok kíváncsi tekintetét. Tisztelte a tanítványait, és ők is megbecsülték őt. A tantestületben korrekt viszonyt ápolt mindenkivel. Legközelebbi barátnője, Júlia, az alsó tagozaton tanított, s tanítás után még napközit is vezetett.

Közel húsz éve dolgoztak együtt, szinte egyszerre kerültek az iskolába. Júlia családos asszony volt, férje mellett már felnőtt lánya és fia is a saját életét élte. Nem egyszer említette Eszternek, hogy véletlenül összefutott Gáborral különböző helyeken, mindig más-más nő társaságában: egyszer egy bevásárlóközpontban, máskor egy kávézóból lépett ki vele, vagy épp egy park teraszán üldögélt valakivel. Eszter azonban akkor még nem tulajdonított ennek jelentőséget.