Eszter örömmel hallotta, hogy Balázs érdeklődése ennyire egybecseng az övével. Ő maga is szívesen böngészett régiségek között, így különösen lelkesítette a gondolat, hogy végre valakivel hosszan beszélgethet festményekről, porcelánokról vagy régi bútorokról. A férfi még azt is felajánlotta, hogy elviszi egy különleges antikvitás-üzletbe, amelyet jól ismert.

A kávézó után lesétáltak a vízpartra. A folyó mentén andalogva szinte észrevétlenül telt az idő, a lámpák fénye csillogott a vízen. Végül Balázs elkísérte Esztert a gyógyhotel bejáratáig. Mindkettejük arcán ott volt a friss szerelem izgalma, mintha egyszerre lettek volna könnyűek és bizonytalanok. Telefonszámot cseréltek, mintha ezzel pecsételnék meg az estét.

– Köszönöm ezt a varázslatos estét – mondta Balázs melegen. – Mit szólnál hozzá, ha holnap újra találkoznánk? Elmehetnénk megnézni azt az antikvitás-üzletet.

Eszter szinte lebegve ment fel a lépcsőkön. Amikor belépett a szobájába, még sokáig nem jött álom a szemére; újra és újra felidézte a férfi tekintetét, a hangját, a mozdulatait. Reggel elsőként Júlia hívta.

– Szia, drágám! Na, milyen a pihenés? Nem unatkozol? – kérdezte vidáman.

– Szia! Nagyon jól érzem magam, egy percig sem unatkozom – felelte Eszter, és hangjából kihallatszott a boldogság.

Az elkövetkező napok szinte álomszerűen teltek. Mindketten alig várták a következő találkozást. Úgy érezték, kifogyhatatlan a beszédtémájuk: a legapróbb gyerekkori emlék, egy régi történet vagy akár egy jelentéktelen napi esemény is érdekessé vált a másik számára. Estéről estére együtt voltak. Balázs autóval vitte el Esztert a környék nevezetes helyeire, beültek hangulatos kávézókba, moziba mentek, nappal pedig fürödtek és napoztak.

Egyik alkalommal Balázs meghívta őt az otthonába is. A városon kívül élt, egy tágas, kétszintes házban, ahonnan rálátás nyílt a vízre. Esztert lenyűgözte a panoráma és a kert nyugalma, bár észrevette, hogy a ház kissé rideg – mintha régóta hiányzott volna belőle egy nő gondoskodó keze.

Amikor közeledett Eszter hazautazásának napja, Balázs vacsorát készített a kertben. A terített asztal mellett komoly arccal fordult hozzá.

– Eszter, két hét múlva kezdődik a szabadságom – kezdte csendesen. – Holnap elutazol, és már most félek az ürességtől. Teljes szívemből megszerettelek. Az első estén tudtam, hogy te vagy az, akit kerestem. Feleségül jönnél hozzám?

A nő szíve hevesen vert. Ő sem akarta elveszíteni ezt a nemes lelkű férfit, mégis ott motoszkált benne a gondolat: alig tíz napja ismerik egymást.

– Miért hallgatsz? Azon tűnődsz, hogy túl rövid ez az idő? – kérdezte Balázs, mintha belelátna a fejébe.

– Igen… – suttogta Eszter. – De mégis igent mondok.

Balázs arca felragyogott.

– Akkor döntsük el, hol kezdjük az életünket. Számomra mindegy, honnan dolgozom, távmunkában végzem a feladataimat. Szívesen maradnék itt: tenger, saját ház, nyugalom. A családod bármikor jöhet látogatóba, vendégül látjuk őket. A szabadságom alatt elmegyek érted, elrendezed otthon az ügyeidet, akár itt is taníthatsz az iskolában… de ha nem akarsz, az sem baj. Összepakolunk, és együtt térünk vissza ide. Mit szólsz? – nézett rá szinte könyörögve.

Eszter elmosolyodott.

– Ahogy mindig, most is jól átgondoltad – felelte halkan. – Rendben. Vágjunk bele az új közös életünkbe.

– Márk meghúzza magát nálunk néhány napig – közölte Gergő olyan hangsúllyal, mintha csak azt jegyezné meg, hogy lehűlt az idő, vagy elfogyott a kenyér.

Nem kérdezett, nem egyeztetett, egyszerűen tudatta a döntést. Mindig ilyen volt: kifelé kedves és könnyen kezelhető, a következményeket viszont rendre én viseltem. Három éve éltünk együtt, és ezalatt megtanultam, hogy a „szívességek” utórezgéseit többnyire nekem kell elsimítanom.

Épp a kis begóniámat ültettem át egy nagyobb cserépbe. Az volt az egyetlen élőlény, amely kényelmesen elfért az apró garzonban.