– Eszter, kérlek, bocsáss meg. Ez most történt először, és rögtön lebuktam. Csak téged szeretlek. Ő… ő kezdeményezett, elcsábított. Tudom, hibáztam, nem voltam elég erős. De könyörgöm, ne dobd el miattam az egészet.

– Pakolj össze, és menj el – felelte az asszony metsző hangon. – Rád sem akarok nézni. Holnap beadom a válókeresetet. Öt percet adok.

Gábor odarohant hozzá, térdre esett, és megragadta a kezét.

– Ne tedd ezt! Megígérem, soha többé nem fordul elő. Nélküled semmi vagyok.

– Elég volt. Menj – ismételte Eszter rendíthetetlenül.

Gábor jól ismerte a feleségét: ha egyszer döntött, azon nehéz volt változtatni. Mégis remélte, hogy lecsillapodik. Valójában szerette őt, és most már saját gyávaságát átkozta. De a történtek megmásíthatatlanok voltak – Eszter mindent a saját szemével látott.

Gyorsan összeszedett néhány ruhát egy táskába, felkapta a telefonját, és szó nélkül kilépett a lakásból, maga mögött hagyva a csendet, amelyben Eszter egyedül maradt a döntés súlyával.

A kocsiba dobta a táskát, beindította a motort, és egyenesen az irodájához hajtott. Az épületben volt egy külön pihenőszoba a saját kabinetje mellett, úgy döntött, egy ideig ott húzza meg magát.