«Semmi közöd hozzá, mire költünk!» — csattant fel Vivien dühösen
Milyen kegyetlenül igazságtalan néha az élet.
Eszter és Vivien között pontosan tíz év korkülönbség volt, és ez a távolság nemcsak az életkorukban, hanem a kapcsolatukban is érezhető maradt. Soha nem alakult ki köztük igazi testvéri közelség. Mire Eszter elballagott a középiskolából, Vivien éppen csak átlépte annak küszöbét. Amikor pedig Eszter a diploma megszerzése után öt évvel férjhez ment, Vivien akkor fejezte be a gimnáziumot. Továbbtanulni esze ágában sem volt.
– Csak legyen már vége valahogy! Így is alig szenvedtem végig a tizenkét osztályt – sóhajtozott az édesanyjuk.
Az apjuk addigra már nem élt. Talán ő szigorúbban fogta volna a kisebbik lányt, és rávette volna, hogy egyetemre menjen. De ehhez korábban kellett volna következetesebben nevelni. Vivien inkább csavargott a barátaival, mintsem tanult volna, és ennek meg is lett az eredménye.
Végül beiratkozott egy fizetős főiskolára, kizárólag az anyja unszolására. Majdnem félbehagyta, de az anyai könyörgés ismét hatott, így nagy nehezen megszerezte a papírt. Igazából azonban nem érdekelte a szakma: időközben úgy érezte, megtalálta élete nagy szerelmét. Gyorsan összeházasodtak, és beköltöztek az anyjuk lakásába.
Eszter eközben a férjével külön élt, a férfi lakásában. Nem sokkal később megszületett a kisfiuk, Márk, így Eszter otthon maradt vele. Eredetileg másképp tervezte: szeretett volna néhány évet dolgozni, tapasztalatot gyűjteni, és csak utána gyermeket vállalni. De az élet közbeszólt. Az abortusz gondolata fel sem merült benne, a férje pedig látszólag boldogan várta a fiát.
A házasságuk mégsem bizonyult tartósnak. Kiderült, hogy a férfinak viszonya van. Természetesen Eszter tudta meg utoljára, ahogy az ilyenkor lenni szokott. A „jóakarók” gondoskodtak róla, hogy értesüljön az igazságról. Óriási veszekedés lett belőle, végül elváltak, és Eszter visszaköltözött az anyjához. Csakhogy ott már Vivien és a férje is lakott.
– Látod, nővérkém, milyen az élet? – csóválta a fejét Vivien, látszólag együtt érzően. – Az ember megbízik egy pasiban, aztán tessék… Csak azt rontottad el, hogy ilyen hamar gyereket szültél. Én biztos nem kapkodom el. Talán majd negyven körül.
– Negyven? – hördült fel az anyjuk. – Nem lesz az túl késő?
– Inkább ez, mint Eszter sorsa – vont vállat Vivien. – Mi jó van a gyerekben? Se utazás, se pihenés. Mi most kezdtünk el igazán élni, eszemben sincs lekötni magam.
És valóban: az ő életük látványosan felfelé ívelt. Vivien nem a végzettségének megfelelő munkát választotta, hanem a férje mellé szegődött egy magánkézben lévő gyógyszergyárba, a gyártósorra. A cég éppen fellendülőben volt, éjjel-nappal folyt a termelés. Az éjszakai műszakért kiemelkedően jól fizettek, ők pedig rendszeresen vállalták, amikor mások nemet mondtak. Szépen gyarapodtak, utazgattak belföldi és külföldi üdülőhelyekre, új ruhákat, műszaki cikkeket vásároltak.
Eszter ezzel szemben szűkösen élt. Amíg Márk kicsi volt, nem tudott dolgozni, később pedig csak akkor talált állást, amikor a fiú már óvodába járt. Vivien egy fillérrel sem segítette.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz