«Semmi közöd hozzá, mire költünk!» — csattant fel Vivien dühösen
Milyen kegyetlenül igazságtalan néha az élet.
Eszter és Vivien között pontosan tíz év korkülönbség volt, és ez a távolság nemcsak az életkorukban, hanem a kapcsolatukban is érezhető maradt. Soha nem alakult ki köztük igazi testvéri közelség. Mire Eszter elballagott a középiskolából, Vivien éppen csak átlépte annak küszöbét. Amikor pedig Eszter a diploma megszerzése után öt évvel férjhez ment, Vivien akkor fejezte be a gimnáziumot. Továbbtanulni esze ágában sem volt.
– Csak legyen már vége valahogy! Így is alig szenvedtem végig a tizenkét osztályt – sóhajtozott az édesanyjuk.
Az apjuk addigra már nem élt. Talán ő szigorúbban fogta volna a kisebbik lányt, és rávette volna, hogy egyetemre menjen. De ehhez korábban kellett volna következetesebben nevelni. Vivien inkább csavargott a barátaival, mintsem tanult volna, és ennek meg is lett az eredménye.
Végül beiratkozott egy fizetős főiskolára, kizárólag az anyja unszolására. Majdnem félbehagyta, de az anyai könyörgés ismét hatott, így nagy nehezen megszerezte a papírt. Igazából azonban nem érdekelte a szakma: időközben úgy érezte, megtalálta élete nagy szerelmét. Gyorsan összeházasodtak, és beköltöztek az anyjuk lakásába.