– Te mindig csak robotoltál a tanulással, és mire mentél vele? – vetette oda gyakran. – Anyának nem volt igaza. Nézz csak rám! Dolgozom, és komoly pénzeket keresek, sokkal többet, mint gondolnád.

Vivien csak legyintett Eszter óvatosságára, és tovább dicsekedett az életével.

– Miért tennénk félre? – vágott vissza élesen. – Ha bezár a cég, majd találunk másikat. Nem kell mindentől rettegni! Ráadásul már befizettem az utazást, hamarosan megyünk pihenni. Te csak gyűjtögess nyugodtan az öregkorodra! – nevetett gúnyosan. – Ja, persze, neked még ott van a kölyköd is. Nem csoda, hogy eltűnik a pénzed.

Erika, aki végighallgatta a szóváltást, rosszallóan csóválta a fejét. Nem tetszett neki, ahogyan a fiatalabb lánya szórta a pénzt, de abban sem volt biztos, hogy Esztert támogatnia kellene. Úgy gondolta, mindenki a maga sorsáért felel. Amíg dolgozik, nem akarja, hogy a nyakába varrják az unokát. Ha Eszter vállalta a gyereket, akkor nevelje is fel – vélekedett. Szerinte nem az ő feladata helyrehozni azt, hogy a lánya házassága félresiklott.

Ebben a különös családban mindenki a saját világában élt. Ugyan egy lakásban laktak, mégis olyan volt az egész, mint egy albérlet több idegennel. A nagy alapterület lehetővé tette, hogy mindenki bezárkózzon a maga szobájába. Két hűtőszekrény is állt a lakásban: Vivien és Benedek külön készüléket vettek maguknak, tele drágábbnál drágább finomságokkal. Eszter és az édesanyja ezzel szemben felváltva főztek egyszerű ételeket – levest, főzeléket, fasírtot – maguknak és a kis Márknak. Vivienék ritkán főztek; inkább félkész ételeket melegítettek vagy étteremből rendeltek.

Végül Eszter megelégelte a helyzetet. Amikor sikerült olyan állást találnia, amelyhez munkásszálló is járt, összepakolt, és elköltözött.

– Tulajdonképpen eddig is olyan volt, mintha egy kollégiumban élnék – mondta búcsúzóul Erikának. – Legalább nem kell naponta néznem Vivien és Benedek arcát.

Nem is túlzott. A pár soha nem alkalmazkodott senkihez. Éjszakai műszak után hajnalban estek haza, csörömpölve ettek a konyhában, bömböltették a zenét, miközben Márk még aludt volna. Előfordult, hogy a szomszédok is panaszkodtak, egyszer még a rendőr is kijött miattuk. Mindez azonban lepattant róluk. Napközben viszont ők akartak zavartalanul pihenni, és fel voltak háborodva, ha a kisfiú játszott vagy szaladgált.

– Márk hangos! Márk rohangál! Nem lehet tőle aludni! – méltatlankodtak. – Fogd vissza a gyerekedet, Eszter!

Erika ilyenkor bezárkózott a szobájába, és nem szólt bele a vitákba. Mindkét lányával igyekezett jóban maradni, ezért inkább hallgatott.

Az elköltözés után Eszternek hosszú időbe telt, mire kilábalt a nélkülözésből. Évek kemény munkája kellett hozzá, hogy biztos talajt érezzen a lába alatt. Márk közben szépen cseperedett: értelmes, kedves fiú lett belőle, akire büszke lehetett. Eszter idővel otthagyta a szállót is. Amikor már tisztességes fizetést kapott, albérletbe költözött, később pedig annyit félretett, hogy hitelre megvehessen egy apró, egyszobás lakást. Kicsi volt ugyan, de a sajátja – és ez mindennél többet jelentett számára.