«Ne a feleségét küldje maga helyett» — Gábor ajtót csapott
Ez a családi irigység igazán aljas és fájdalmas.
— Hát ez már tényleg hihetetlen — morogta Gábor összevont szemöldökkel. — Ennyi éven át hallgatni, mindent magadba fojtani…
Aztán még utána is szólt:
— Menj csak. És mondd meg a bátyádnak, ha van mondanivalója, jöjjön ide személyesen. Ne a feleségét küldje maga helyett.
— Bezzeg a mi esküvőnkön háromszintes torta volt — ismételgette Réka talán századszor, miközben a telefonján görgette a képeket. — És a rózsák mind ehetők voltak, igazi krémből. Nálatok hány emeletes volt, Eszter?
Eszter fintorogva kavargatta a már rég kihűlt teát. Már megint ugyanaz a téma! Szinte nem telt el nap anélkül, hogy a sógornője ne kezdte volna összehasonlítgatni a két lakodalmat.
— Egyszintes — felelte higgadtan. — Viszont nagyon finom volt. Gábornak különösen ízlett.
— Aha… — húzta el a száját Réka. — Visszafogott megoldás. És a ruhád is ilyen… takarékos darab volt?
Eszter vett egy mély levegőt. Három hónap telt el azóta, hogy mindketten férjhez mentek: Márk és Réka június elején, ők Gáborral augusztus végén mondták ki az igent. Azóta szinte folyamatosan célozgatásokat, élcelődéseket kellett hallgatnia.
Felrémlett benne az esküvő utáni teázás emléke, amikor Ildikó, az anyósa, félrevonta egy pillanatra.
— Ne törődj Rékával — súgta akkor halkan, miközben megigazította az asztalon a csipketerítőt. — Ő azok közé tartozik, akiknek soha semmi nem elég. Akár arannyal is behinthetnéd, akkor is találna hibát.
Eszter akkor csak bólintott. Már akkor is észrevette, milyen elégedetlen arcot vágott Réka az ajándékok láttán, és hogyan fordította el látványosan a fejét, amikor a fiatal párt köszöntötték.
Pedig kezdetben egészen más volt a hangulat. Amikor először találkoztak — Márk és Réka esküvőjén — a lány barátságosnak és közvetlennek tűnt. Tréfálkozott, ölelgette Esztert, sőt „hugicámnak” szólította.
Még az ő esküvőjük szervezésében is segített: ajánlott fotóst, műsorvezetőt, éttermet.
Valami azonban időközben megváltozott. Talán akkor, amikor kiderült, hogy ők nem a megszokott sablon szerint képzelik el a nagy napot, hanem saját, személyes forgatókönyvvel készülnek. Vagy amikor Réka meglátta a képeiket — egyszerűek, őszinték voltak, mesterkélt pózok és túldíszített háttér nélkül.
— Emlékszel, mennyi ajándékpénzt kaptunk? — folytatta Réka lankadatlanul, tovább lapozva a galériát. — Negyven boríték gyűlt össze.
És nálatok? Harminc? Huszonöt?
— Nem számoltam — zárta rövidre Eszter, majd felállt az asztaltól. — Ne haragudj, mennem kell. Gábor hamarosan hazaér a munkából, még vacsorát kell készítenem.
— Persze, persze — nyújtotta el a szót Réka, sértettséggel a hangjában. — Szaladj csak a kis aranyfiúhoz. Apu kedvencéhez.
Eszter félúton megtorpant. Most kezdett összeállni a kép. Ez már nem pusztán esküvői féltékenység — itt régebbi, családi sérelmek húzódnak meg.
— Ezt hogy érted? — kérdezte óvatosan, visszafordulva.
Réka ajkán gúnyos mosoly jelent meg.
— Mintha nem tudnád! Márk mindent elmesélt. Hogy Gábort gyerekkora óta pátyolgatták, hogy az apja egyengette az útját.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz