Felrémlett benne az esküvő utáni teázás emléke, amikor Ildikó, az anyósa, félrevonta egy pillanatra.

— Ne törődj Rékával — súgta akkor halkan, miközben megigazította az asztalon a csipketerítőt. — Ő azok közé tartozik, akiknek soha semmi nem elég. Akár arannyal is behinthetnéd, akkor is találna hibát.

Eszter akkor csak bólintott. Már akkor is észrevette, milyen elégedetlen arcot vágott Réka az ajándékok láttán, és hogyan fordította el látványosan a fejét, amikor a fiatal párt köszöntötték.

Pedig kezdetben egészen más volt a hangulat. Amikor először találkoztak — Márk és Réka esküvőjén — a lány barátságosnak és közvetlennek tűnt. Tréfálkozott, ölelgette Esztert, sőt „hugicámnak” szólította.

Még az ő esküvőjük szervezésében is segített: ajánlott fotóst, műsorvezetőt, éttermet.

Valami azonban időközben megváltozott. Talán akkor, amikor kiderült, hogy ők nem a megszokott sablon szerint képzelik el a nagy napot, hanem saját, személyes forgatókönyvvel készülnek. Vagy amikor Réka meglátta a képeiket — egyszerűek, őszinték voltak, mesterkélt pózok és túldíszített háttér nélkül.