“Anya… maradhatok veled?” — kérdezte Levente sírással
A magány kegyetlenebb, mint bármi elképzelhető.
Réka számára nem volt teljesen elképzelhetetlen, hogy a férje egyszer csak fogja magát és elmegy. Az utóbbi években szemmel láthatóan megromlott köztük a viszony: ha estére kettesben maradtak, abból szinte törvényszerűen vita kerekedett, amikor pedig Gergő üzleti útra utazott, már régen nem hívogatta óránként, mint a kapcsolatuk elején. Sőt, előfordult, hogy napokig nem telefonált, legfeljebb küldött egy rövid üzenetet: „Minden rendben, vacsorára pisztrángot ettem, halálos unalom az egész.” Az igazsághoz hozzátartozott, hogy Réka sem törte magát különösebben a hívásokkal; néha még az is megfordult a fejében, milyen lenne úgy élni, mintha nem is volna férje. És ezt a gondolatot szégyenletes módon megkönnyebbülés kísérte.
Arra azonban nem számított, hogy a lánya is vele tartana. Ez ütésként érte. Eszter mindig is az ő gyermeke volt – nem úgy, mint Levente, aki már kisfiúként is apját utánozta mindenben, és büszkén lépdelt a nyomában.
Túl fiatalon házasodtak össze. Réka mindössze tizenhét éves volt, amikor Gergő leszerelt a katonaságtól. Két éven át várt rá, senkivel sem kezdett, és alig tért haza a férfi, ő máris gyermeket várt. Az esküvő napján gyötörte a rosszullét; a megfakult fényképeken is látszik, mennyire szenved. Gergő szélesen mosolyog egy autó mellett, a motorháztetőn egy játékbaba ül, Réka pedig görcsösen kapaszkodik a zakóujjába, attól rettegve, hogy a fotós szeme láttára lesz rosszul.