“Anya… maradhatok veled?” — kérdezte Levente sírással
A magány kegyetlenebb, mint bármi elképzelhető.
Réka számára nem volt teljesen elképzelhetetlen, hogy a férje egyszer csak fogja magát és elmegy. Az utóbbi években szemmel láthatóan megromlott köztük a viszony: ha estére kettesben maradtak, abból szinte törvényszerűen vita kerekedett, amikor pedig Gergő üzleti útra utazott, már régen nem hívogatta óránként, mint a kapcsolatuk elején. Sőt, előfordult, hogy napokig nem telefonált, legfeljebb küldött egy rövid üzenetet: „Minden rendben, vacsorára pisztrángot ettem, halálos unalom az egész.” Az igazsághoz hozzátartozott, hogy Réka sem törte magát különösebben a hívásokkal; néha még az is megfordult a fejében, milyen lenne úgy élni, mintha nem is volna férje. És ezt a gondolatot szégyenletes módon megkönnyebbülés kísérte.
Arra azonban nem számított, hogy a lánya is vele tartana. Ez ütésként érte. Eszter mindig is az ő gyermeke volt – nem úgy, mint Levente, aki már kisfiúként is apját utánozta mindenben, és büszkén lépdelt a nyomában.
Túl fiatalon házasodtak össze. Réka mindössze tizenhét éves volt, amikor Gergő leszerelt a katonaságtól. Két éven át várt rá, senkivel sem kezdett, és alig tért haza a férfi, ő máris gyermeket várt. Az esküvő napján gyötörte a rosszullét; a megfakult fényképeken is látszik, mennyire szenved. Gergő szélesen mosolyog egy autó mellett, a motorháztetőn egy játékbaba ül, Réka pedig görcsösen kapaszkodik a zakóujjába, attól rettegve, hogy a fotós szeme láttára lesz rosszul.
Eszter nagy súllyal, dús vörös hajjal jött világra. Az anyósa szerint ezért kínozta Rékát annyira a gyomorégés. Csakhogy amikor Leventét hordta a szíve alatt, még erősebb panaszai voltak, a fia mégis teljesen kopaszon született.
– Állást ajánlottak Portugáliában – közölte egy este Gergő olyan természetességgel, mintha csak egy hétvégi színházjegyről beszélne.
– Értem – felelte Réka vontatottan. – Mennyi időre?
Abban a hitben volt, hogy legfeljebb egy-két hónapról lehet szó, és már előre ízlelgette a „szabadság” gondolatát. De kiderült, hogy szó sincs átmeneti útról.
– Hogyhogy végleg? – kérdezett vissza értetlenül.
– Négy évre szól a szerződés, de jó eséllyel meghosszabbítják. Tudod, ha én belevágok valamibe, abból rendszerint siker lesz.
Ekkor tudatosult benne, hogy a férje nélküle döntött a közös jövőjükről: vagy mindannyian külföldre költöznek, vagy külön utakon folytatják, és az a különválás talán örökre szól.
Réka számára a választás nem volt kérdés. Itt voltak a hallgatói az egyetemen, a vidéki ház kertjében a tizenötféle rózsatő, és az édesanyja, akit a szklerózis lassan felemésztett. Szinte biztosra vette, hogy Levente az apját követi majd, hiszen mindig is hozzá igazodott. De Eszter… ő maradni fog. Ő az ő büszkesége, a harmadéves évfolyamelső, aki nem restellt a többiek előtt odalépni hozzá, megpuszilni, és azt mondani: „Ő az én anyukám.”
– Apa szerint jelentkezhetek egy európai egyetemre – szólalt meg Eszter lesütött szemmel. – Belátod, hogy ez hatalmas lehetőség.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz