Réka nem látta be. Csak azt érezte, hogy valamit nagyon elrontott. Egész életében háttérbe szorította a saját vágyait miattuk: akkor is fasírtot sütött, amikor inkább töltött paprikát evett volna, velük nézte a krimisorozatokat ahelyett, hogy a kedvenc filmjét kapcsolta volna, őszi levelekből barkácsolt díszeket, inget vasalt, minden szülői értekezleten ott ült. Mindent értük tett – és most mégis úgy tűnt, mintha ez semmit sem számítana, mintha egy pillanat alatt kihullott volna a kezéből mindaz, amit addig biztosnak hitt.

És most mindhárman készülődtek, hogy elmenjenek, itt hagyva őt egyedül a folyton hánykolódó gyomrú macskával és a vidéki ház kertjében sorakozó tizenötféle rózsabokorral.

– Szükségem van egy új farmerre – jegyezte meg Levente tárgyilagosan. – Ebben nem utazhatok, rövid a szára.

– Nekem meg kellene egy új füzet. Naplót akarok írni. Veszel nekem egy Moleskine-t? – tette hozzá Eszter, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb kérése.

Rékának gombóc szorította a torkát. Legszívesebben egészen másról beszélt volna. Arról, mikor látják majd újra egymást. Arról, hogy hiányozni fog-e nekik. Titkon abban is reménykedett, hogy legalább a lánya az utolsó pillanatban mégis meggondolja magát, és vele marad. Vagy talán mindhárman. Hiszen egy család voltak – nem így van?

A szupermarketben megszokásból emelt le a polcról egy óriási zacskó kukoricás rudat, amit Levente gyerekkora óta imádott, és egy doboz kakaóport is a kosárba tett, pedig azt rajta kívül csak Eszter itta. A pénztár felé tartva hasított belé a felismerés: három nap múlva már nem lesz, aki megegye. Szótlanul visszavitte mindkettőt a helyére. Csípte a szemét a könny, de nem engedte, hogy kibuggyanjon.

– Haladhatnánk? – csattant fel mögötte ingerülten valaki a sorban.

Réka lábujjhegyre állt, hogy lássa, mi okozza a fennakadást. A kasszánál egy görnyedt hátú asszony álldogált fényesre kopott fekete dzsekiben, és reszkető ujjakkal számolgatta az aprót.

– Százhárom forint hiányzik – közölte a pénztáros türelmetlenül. – Melyiket hagyjuk itt?

– De más ár volt kiírva… biztosan jól számoltam… – hebegte az asszony elcsukló hangon.

– Ne tartsa fel a sort!

A futószalagon egy kiló cukor, liszt, egy doboz tojás és egy kocka margarin feküdt. Úgy tűnt, sütni készült. Körülbelül annyi idős lehetett, mint Réka édesanyja – talán kicsit idősebb is –, csakhogy az ő anyja már rég nem járt egyedül bevásárolni.

Réka hirtelen mozdulattal előrelépett, és letett kétszáz forintot a pultra.

– Kérem, számolja hozzá, így rendben lesz – mondta csendesen.

A pénztáros szemforgatva ütötte be az összeget, majd visszaadta a különbözetet.

– Köszönöm, de én ezt nem fogadhatom el… – kezdte az asszony, aztán egyszer csak elhallgatott, és mereven Rékára szegezte a tekintetét.

– Rékácska? – csillant fel a szeme. – Tényleg te vagy az?

Egy pillanat kellett, mire ő is felismerte.

Hajnalka néni.

1995 nyara volt. Réka tizenhét éves volt akkor, és három hónap múlva kellett hazatérnie Gergőnek. Nem sokkal korábban az apja elköltözött tőlük, így a vakáció alatt a piacon segített az anyjának: beugrott helyette, amikor az árubeszerzés miatt vidékre utazott.