“Elég volt, anya! Többet ne hívj fel!” — kiabálta Nóra dühösen
Hideg, önző döntés, mélyebb sebeket rejt.
– Elég volt, anya! Többet ne hívj fel! Úgy tekints rám, mintha nem is lenne lányod!
– Hogyhogy ne lenne? Mégis hová tűntél volna el?
– Mondjuk külföldre költöztem, és ott férjhez mentem. Vagy elrabolt egy sejk, és most a háremében élek, ötödik feleségként!
– Negyedik.
– Tessék?
– Ötödik nem lehetsz. Egy sejknek legfeljebb négy törvényes felesége lehet. A többi csak ágyas.
– Anya, most komolyan? Még ebben a pillanatban is kijavítasz? Azt mondom, nem akarlak többé ismerni, te meg a részleteken lovagolsz? Mindig ezt csináltad! Soha nem értettél meg! Neked én voltam az örök csalódás, a legalkalmatlanabb! Az egész osztályból csak engem büntettek nadrágszíjjal!
– Ilyen nem történt!
– De igenis! Pontosan emlékszem!
A lány ismét lecsapta a telefont. Amikor elfogytak az érvei, és már nem akarta hallani az igazságot, mindig így zárta le a beszélgetést.
Emese fáradtan rogyott le az előszobában álló kis puffra.
– Milyen divatos lett mostanában mindent a szülők nyakába varrni! – morogta maga elé. – Mintha csak az lett volna a dolgunk, hogy elnyomjuk a gyerekeinket. Érdekes, nekem eszembe sem jutott szemrehányást tenni anyámnak a kinőtt ruhákért vagy a vacak cipőkért. Persze… nem volt rá időnk panaszkodni. A testvéreimmel reggeltől estig dolgoztunk, és örültünk, ha egyáltalán volt mit felvennünk.
Emese sokgyermekes családban nőtt fel, gyerekkora a később „vad kilencvenes éveknek” nevezett időszakra esett Magyarországon. Kamaszkorában értette csak meg, milyen gazdasági szakadék szélén egyensúlyozott akkor az ország. Gyerekként mindebből annyit érzékelt, hogy a szülei egyre ritkábban mosolyognak, a tennivaló pedig napról napra szaporodik. A gyerekek apró örömei fokozatosan háttérbe szorultak. Szerencsére falun éltek, így volt kert, állatok, munka – a szülők erejükön felül hajtottak, hogy legyen étel az asztalon. Senki sem foglalkozott azzal, hogy a kabát nem divatos, a cipő ormótlan, és két számmal nagyobb, „jó lesz jövőre is” alapon.
Mivel az anyjuk és apjuk állandóan elfoglalt volt, a tanulás, a szórakozás és a szabadidő megszervezése a gyerekekre maradt. Emese jól teljesített az iskolában, segítette a testvéreit a leckében, és amennyi lehetősége adódott, szakkörökre járt. Amikor később maga is anya lett, egyszerűen nem tudta felfogni, hogyan lehet nem akarni tanulni, fejlődni, zenélni. Az ő gyerekkorában ez kiváltságnak számított, ami nem adatott meg mindenkinek.
– Anya, beiratkozhatok a zenei szakkörre? – kérdezte egyszer félénken.
– Be, hát. De min fogsz gyakorolni?
– Majd az iskolában.
– Rendben, csak hangszerre ne számíts. Egyrészt drága, másrészt mostanában beszerezni sem egyszerű. És a házimunkát sem végzi el helyetted senki, amíg te ott pengetsz.
Az a két év a zenei csoportban Emese legszebb emlékei közé tartozott. A dallamokat, amelyeket akkor megtanult, máig fel tudná idézni. Amikor a tanár – fizetés híján – felmondott és elköltözött a faluból, Emese napokig sírt. Akkor fogadta meg, hogy ha egyszer gyermeke lesz, megad neki mindent, amit ő nem kapott meg: zeneiskolát, saját hangszert, a lehető legjobbat, kerüljön bármibe.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz