Gyerekként ez az álom hatalmas boldogságnak tűnt. Évekkel később azonban a saját lánya éppen ezt rótta fel neki: hogy erőltette a zenei tanulmányokat. A hangszerek, az órák, a gyakorlással töltött délutánok – mindaz, ami Emese számára beteljesületlen vágy volt – Nóra szemében nyűggé és teherré vált.

Emese húszévesen ment férjhez, alig hogy befejezte a technikumot. Akkor rettentően érettnek és tapasztaltnak hitte magát. Felnőttként gondolkodott, felelősségteljes döntéseket hozott – legalábbis így látta. Most pedig a húszéves lánya hívta fel, és a szavai inkább emlékeztettek sértett kamasz toporzékolására, mint egy érett nő gondolataira.

Nóra egy évvel az esküvő után született. Emese nem akart hosszú ideig otthon maradni, ezért a faluból felhívta az édesanyját segítségül. Bár fiatalok voltak, ő és a férje komolyan vették a szülői felelősséget. Úgy döntöttek, ebben a bizonytalan időszakban egy gyermek mellett maradnak, hogy minden energiájukat és anyagi lehetőségüket rá összpontosíthassák.

A kislány rendkívüli tehetséget mutatott, ezért korán felvették a zeneiskolába. Nóra emellett táncolni is szeretett volna. A szülők azonban nem tudták mindenhová elvinni, így ismét a nagymama segítségét kérték.

Emese mindig előre tervezett, több lépéssel gondolkodott a jövő előtt. Hozzászokott, hogy az életük kiszámítható, rendezett mederben halad. Annyira természetesnek vette az otthoni békét és stabilitást, hogy észre sem vette, mikor kezdett el távolodni egymástól közte és a férje között a kapcsolat. Talán könnyebb lett volna feldolgozni mindazt, ami később történt, ha hangos veszekedések előzték volna meg. De nem így volt. A férje csendben, szinte észrevétlenül készítette elő a maga útját, úgy, hogy Emese akkor még semmit sem sejtett abból, mire készül valójában.

Nem adott neki esélyt sem arra, hogy bármit helyrehozzon, vagy akár megpróbálja visszafordítani az eseményeket.

Aznap este, amikor Emese hazaért a munkából, különös látvány fogadta: Márk a hálószobában állt, nyitott bőrönddel az ágyon, és éppen pakolt.

— Emese, elköltözöm — mondta szárazon.

— Hová? És Nóra hol van? — kérdezte értetlenül.

— A szüleidnél. Megkértem őket, hogy pár napig vigyázzanak rá, amíg mindent elrendezünk. Neked is jobb lenne most ott maradnod vele, így könnyebb lesz neki.

— Mit akarunk elrendezni? És miért kellene nekem anyáékhoz mennem?

Először azt hitte, ez valami ízléstelen tréfa. Aztán észrevette, mi kerül a bőröndbe. Nem Márk ruhái, hanem az övéi.

— Te most az én holmimat pakolod? — kérdezte hitetlenkedve.

— Költözz át egy időre a szüleidhez. Itt rendet kell tennem.

— Márk, ez komoly? Ez a mi lakásunk! Hét éve itt élünk. Minden sarkát én alakítottam olyanná, amilyen. Ki akarsz tenni innen?

— Ne csinálj jelenetet! Te egyedül maradsz, nekem viszont már van családom. Hová vigyem őket? Az utcára? Két kisfiam van, alig egy év korkülönbséggel. Nekem nagyobb szükségem van erre a lakásra — csattant fel indulatosan.

— Két… fiad? — suttogta Emese. — Ez valami rossz vicc?

Úgy érezte, mintha álmodna, és mindjárt felébredne.