– Milyen divatos lett mostanában mindent a szülők nyakába varrni! – morogta maga elé. – Mintha csak az lett volna a dolgunk, hogy elnyomjuk a gyerekeinket. Érdekes, nekem eszembe sem jutott szemrehányást tenni anyámnak a kinőtt ruhákért vagy a vacak cipőkért. Persze… nem volt rá időnk panaszkodni. A testvéreimmel reggeltől estig dolgoztunk, és örültünk, ha egyáltalán volt mit felvennünk.

Emese sokgyermekes családban nőtt fel, gyerekkora a később „vad kilencvenes éveknek” nevezett időszakra esett Magyarországon. Kamaszkorában értette csak meg, milyen gazdasági szakadék szélén egyensúlyozott akkor az ország. Gyerekként mindebből annyit érzékelt, hogy a szülei egyre ritkábban mosolyognak, a tennivaló pedig napról napra szaporodik. A gyerekek apró örömei fokozatosan háttérbe szorultak. Szerencsére falun éltek, így volt kert, állatok, munka – a szülők erejükön felül hajtottak, hogy legyen étel az asztalon. Senki sem foglalkozott azzal, hogy a kabát nem divatos, a cipő ormótlan, és két számmal nagyobb, „jó lesz jövőre is” alapon.