«Anya, már vagy tízszer hívtalak!» — kérdezte Gergő aggódva
Megdöbbentően erős, mégis kísértően magányos.
Az éjszaka megint álmatlanul telt számára.
A lábai úgy sajogtak és csavarodtak, mintha nem is az övéi lennének, nem találta a helyüket az ágyban. Felkelt, járkált a lakásban, dörzsölgette a vádliját, különféle kenőcsökkel kente be, de semmi sem hozott enyhülést. Minden porcikája lüktetett, makacs, tompa fájdalom kínozta, amellyel képtelen volt megbirkózni.
Már két hete ki sem tette a lábát az utcára. A hűtő kiürült: se kenyér, se tej nem maradt. Ráadásul a mobiltelefonja is felmondta a szolgálatot, pedig fel kellett volna hívnia a fiát, Gergőt, hogy megtudja, jól van‑e. Nem könnyű munkát végez, mindig akad miért aggódni érte.
Valahogy mégis boldogulni kell — Erzsébet egész életében ahhoz szokott, hogy elsősorban saját magára támaszkodjon. Így hát elhatározta, hogy bemegy a boltba, még ha odakint barátságtalan is az idő.
Nagy levegőt vett, rendbe szedte magát, melegebb ruhát húzott. A csizmájára csúszásgátlót erősített, a hátára hátizsákot vett, hogy szabadon maradjanak a kezei. Azokba pedig túrabotokat fogott — biztosabb így a járás.