«Anya, már vagy tízszer hívtalak!» — kérdezte Gergő aggódva
Megdöbbentően erős, mégis kísértően magányos.
Az éjszaka megint álmatlanul telt számára.
A lábai úgy sajogtak és csavarodtak, mintha nem is az övéi lennének, nem találta a helyüket az ágyban. Felkelt, járkált a lakásban, dörzsölgette a vádliját, különféle kenőcsökkel kente be, de semmi sem hozott enyhülést. Minden porcikája lüktetett, makacs, tompa fájdalom kínozta, amellyel képtelen volt megbirkózni.
Már két hete ki sem tette a lábát az utcára. A hűtő kiürült: se kenyér, se tej nem maradt. Ráadásul a mobiltelefonja is felmondta a szolgálatot, pedig fel kellett volna hívnia a fiát, Gergőt, hogy megtudja, jól van‑e. Nem könnyű munkát végez, mindig akad miért aggódni érte.
Valahogy mégis boldogulni kell — Erzsébet egész életében ahhoz szokott, hogy elsősorban saját magára támaszkodjon. Így hát elhatározta, hogy bemegy a boltba, még ha odakint barátságtalan is az idő.
Nagy levegőt vett, rendbe szedte magát, melegebb ruhát húzott. A csizmájára csúszásgátlót erősített, a hátára hátizsákot vett, hogy szabadon maradjanak a kezei. Azokba pedig túrabotokat fogott — biztosabb így a járás.
Fél évvel korábban Gergő lepte meg ezekkel a botokkal. Akkoriban nem sok kedve volt használni őket, most azonban hálás volt értük.
A fia érzékeny lelkű, segítőkész ember, Erzsébet legnagyobb büszkesége. Egyedül nevelte fel, és arra tanította, hogy mások baját is a magáénak érezze, s ha kell, gondolkodás nélkül siessen segíteni.
Erzsébet hosszú éveken át ápolónőként dolgozott. Injekciókat adott, betegeket gondozott, s egyszer még egy utcán összeesett, eszméletlen embert is sikerült visszahoznia az életbe. Akkor Gergő is mellette volt: figyelte anyja utasításait, és tette, amit mondott. A mentők kiérkezve hősöknek nevezték őket.
Azóta Gergő mindig büszkén tekint az édesanyjára, és ha valahol baj történik, rendszerint ő ér oda az elsők között. Amikor egy régi bérházban beomlott a födém egy része, a mentőcsapat munkáját is segítette — ekkor döntötte el, hogy ezt a hivatást választja.
Erzsébet fia a munkájának él, csak az fáj neki, hogy még nem nősült meg. Mindezeken töprengve igazította meg a hátizsákját, és felkészült arra, hogy kilépjen a zord utcára.
Erzsébet mély levegőt vett, mintha erőt gyűjtene, aztán halkan csak ennyit mondott: – Na, legyen, Isten kezébe teszem – és kilépett a lakásból.
Máskor a szomszédasszony besegített neki, hozott ezt-azt a boltból, kenyeret, vajat, néha egy kis húst is. Most azonban a szomszéd elutazott a lányához, hogy az unokákra vigyázzon, és Erzsébet konyhájában már alig maradt valami ehető.
– Micsoda áruló lábak! – dohogta magában. – Amikor nincs szükség rá, semmi bajuk, de amikor menni kellene, cserbenhagynak.
A közeli üzletig végül egész tempósan eljutott. A botjait a bejárat melletti sarokba támasztotta, megvette a legszükségesebbeket, mindent gondosan elrendezett a hátizsákjában. Amikor indulni készült, a sarok üres volt. A botok eltűntek. Valaki egyszerűen elvitte őket.
– Szép kis világ… – sóhajtott keserűen.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz