Hazafelé már jeges eső csapta az arcát. A hideg vízcseppek és a bántottság együtt csaltak könnyet a szemébe. A járda csúszós volt, egyszer majdnem elterült rajta. – Nem szabad elesnem – ismételgette riadtan. – Az én koromban abból nagy baj lehet. – Látott már eleget olyanokból, akik egy rossz lépés után többé nem álltak talpra.

Lassan, óvatosan haladt előre, közben félhangosan nógatta magát: – Gyerünk csak, lábaim, most ne hagyjatok cserben! Nem szidlak többet benneteket… De Gergővel is beszélnem kell. Ideje belátnia, hogy az anyja már nem fiatal. Vagy talán nem is veszi észre?

Egy pillanatra sértődöttség futott át rajta. Másokon segít éjjel-nappal, de róla mintha megfeledkezne.

Amikor azonban hazaért, és végre leült pihenni, szégyenkezve gondolt vissza ezekre a gondolatokra. – Mi ütött belém? – korholta magát. – Csak nem haragszom a saját fiamra?

Ledőlt egy kicsit, és mire felkelt, a lábai is mintha megnyugodtak volna, már nem sajogtak annyira.

Ekkor váratlanul megszólalt a csengő.

Az ajtóhoz sietett, kinyitotta – és ott állt Gergő egy fiatal nővel az oldalán.

– Anya, már vagy tízszer hívtalak! Ki van kapcsolva a telefonod. Mi történt? – kérdezte aggodalmasan.

Erzsébet elmosolyodott.

– Szervusz, fiam. Elromlott ez a fránya készülék, nem tölt. Mit tehettem volna?

– Jaj, anya… – csóválta a fejét Gergő. – Igazad van, én vagyok az esztelen. Réka mondta is, hogy azonnal nézzünk be hozzád. Ő rángatott ide ma. Teljesen beletemetkeztem a munkába…

– Tudom, anya, megszoktam, hogy te mindig feltalálod magad, és inkább másokon segítesz, mint hogy segítséget kérj. Én meg, mint egy igazi félnótás, természetesnek vettem, hogy veled soha semmi baj nem történhet.

Aztán mély levegőt vett.

– Ma is csak a munka miatt nem jelentkeztem hamarabb. Riasztást kaptunk, tűzesethez vonultunk. Öt embert sikerült kimentenünk a lángok közül, hála az égnek mindannyian túlélték. Már azt hittük, vége, amikor az egyik fiatal nő hirtelen kirántotta magát a többiek közül, és vissza akart rohanni az égő lakásba. Azt kiabálta, hogy hallja a kiskutyája hangját.

Erzsébet döbbenten hallgatta.

– Előtte ott állt az utcán, zokogva. Azt mondta, amikor kitört a tűz, nem találta a kis Marcelljét, és nélküle menekült ki. Abban reménykedett, talán valahogy kiszaladt. Aztán egyszer csak esküdözött, hogy meghallotta a csaholását, és már rohant is vissza.

Gergő hangja elcsendesedett.

– Utánavetettem magam. Az ajtónál értem utol, bent már tombolt a tűz. Ő mindenáron be akart törni, alig bírtam visszatartani. Végül én mentem be. A füst sűrű volt, alig láttam, de a sarokban ott kuporgott a remegő kis jószág. Felkaptam, és kirohantam vele. A lány… – elmosolyodott Rékára pillantva – csurom könny volt, és meg is égett közben, a bolondja.

Gyengéden magához húzta a fiatal nőt.

– Anya, ne haragudj rám. Amióta ez történt, minden szabad percemet Réka mellett töltöttem a kórházban, amíg kezelték az égési sérüléseit. Marcell nálam lakott akkor, és most is velünk van, a kocsiban vár.

Egy pillanatra elhallgatott, majd őszintén folytatta: