«Hiszen ez Emese!» — suttogta Lilla döbbenten
Mélyen megrázó, mégis reményteli történet.
Lilla teljesen maga alatt volt. Már ott tartott, hogy talán rossz pályát választott, és a gyógyítás mégsem neki való hivatás.
– Réka, teljesen kivagyok, minden összedőlt körülöttem, a csapat borzalmas – fakadt ki a telefonba barátnőjének, aki már egy éve egy másik kórházban dolgozott. – Fogalmam sincs, mit csináljak!
– Figyelj, ha ennyire rossz a helyzet, miért nem nézelődsz másfelé? – javasolta Réka. – Nálunk most búcsúztatunk egy kolléganőt nyugdíjba, felszabadul egy állás. Ugorj be ma este hozzám, nézz körül!
– Köszönöm… nem zavarok majd? – kérdezte Lilla elcsukló hangon.
– Ugyan már! Jó társaság van itt, ne félj. Lehet, hogy megtetszik, és átkéred magad hozzánk. Gyere csak! – mondta Réka, majd bontotta a vonalat, és segíteni kezdett megteríteni az orvosiban.
Aznap a kórház legidősebb ápolónőjét, Emesét köszöntötték nyugdíjba vonulása alkalmából. Réka különösen kedvelte őt: igazi, lelkiismeretes nővér volt, hatalmas tapasztalattal és őszinte emberszeretettel. Sajnálta, hogy távozik. Bár már elmúlt hetven, mindenki azt mondta róla, hogy két ember helyett dolgozik. Ha helyettesíteni kellett valakit, mindig számítani lehetett rá, és a túlórát sem hárította soha.