«Hiszen ez Emese!» — suttogta Lilla döbbenten
Mélyen megrázó, mégis reményteli történet.
Lilla teljesen maga alatt volt. Már ott tartott, hogy talán rossz pályát választott, és a gyógyítás mégsem neki való hivatás.
– Réka, teljesen kivagyok, minden összedőlt körülöttem, a csapat borzalmas – fakadt ki a telefonba barátnőjének, aki már egy éve egy másik kórházban dolgozott. – Fogalmam sincs, mit csináljak!
– Figyelj, ha ennyire rossz a helyzet, miért nem nézelődsz másfelé? – javasolta Réka. – Nálunk most búcsúztatunk egy kolléganőt nyugdíjba, felszabadul egy állás. Ugorj be ma este hozzám, nézz körül!
– Köszönöm… nem zavarok majd? – kérdezte Lilla elcsukló hangon.
– Ugyan már! Jó társaság van itt, ne félj. Lehet, hogy megtetszik, és átkéred magad hozzánk. Gyere csak! – mondta Réka, majd bontotta a vonalat, és segíteni kezdett megteríteni az orvosiban.
Aznap a kórház legidősebb ápolónőjét, Emesét köszöntötték nyugdíjba vonulása alkalmából. Réka különösen kedvelte őt: igazi, lelkiismeretes nővér volt, hatalmas tapasztalattal és őszinte emberszeretettel. Sajnálta, hogy távozik. Bár már elmúlt hetven, mindenki azt mondta róla, hogy két ember helyett dolgozik. Ha helyettesíteni kellett valakit, mindig számítani lehetett rá, és a túlórát sem hárította soha.
Emese többnyire fehér köpenyben és sapkában sietett végig a folyosókon, most azonban csinos ruhában jelent meg – alig lehetett ráismerni. Mosolyogva mesélte, hogy este érte jönnek az unokái, hogy hazavigyék, és büszkén készülődött erre a pillanatra.
Réka szinte maga előtt látta, ahogy Emese este büszkén indul majd haza a családjához. Egyszerre szorult össze a szíve a búcsú miatt, és töltötte el melegség, hogy az idős nőre – legalábbis úgy tudta – szerető rokonok várnak. A nővérszobában, amikor együtt teáztak, Emese gyakran vett elő fényképeket a táskájából, és ragyogó arccal mesélt az unokáiról, megmutatva az ajándékokat is, amelyeket állítólag tőlük kapott.
A háta mögött persze többen csodálkoztak rajta: miért hajtja magát ennyire ilyen korban, mi szüksége van erre a rengeteg műszakra?
Lilla csak akkor érkezett meg, amikor az ünneplés már a végéhez közeledett.
– Réka, én nem ülnék asztalhoz, kicsit feszélyez, hogy senkit sem ismerek. Megvárlak itt kint, nemsokára jössz? – kérdezte halkan.
– Ahogy gondolod. Igazából én is indulni készültem – felelte Réka. – Tudod, most megüresedik az egyik nővéri állás. Ha van kedved, holnap rákérdezek miattad. Ma már mindenki fáradt, nem alkalmas az időpont.
Aztán az ajtó felé intett. – Látod, ott ül Emese, akit most búcsúztatunk nyugdíjba – súgta, és a résnyire nyitott ajtón át az idős asszonyra mutatott. – Várj meg egy percet, csak felkapom a táskámat, aztán sétálhatunk egyet, közben mindent megbeszélünk.
Réka hamar visszatért, és azonnal észrevette, hogy Lilla arca megváltozott, mintha valami teljesen kizökkentette volna.
– Gyere ki velem az utcára, észrevétlenül léptem le. Mi történt? Miért nézel így? – terelte kifelé a barátnőjét.
– Hiszen ez Emese! – suttogta Lilla, és a döbbenettől szinte megnyúlt az arca.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz