«Téged, Lillám, azonnal kivágnálak.» — vágott vissza Kinga sértetten
Egy önző, bántó rokoni jelenlét mérhetetlen terhét viselem.
— Halló, Lilla? Lillácska, hallasz engem egyáltalán? — harsant fel a telefonban a nagynéni hangja, mire Lillát hirtelen elfogta a kísértés, hogy egyszerűen megszakítsa a hívást. — Na, válaszolsz végre?
— Figyelj ide, holnap megyek hozzátok. Két hétre maradok, mert Debrecenben dolgom akad.
— Micsoda, hogy szállodába? Te teljesen elvesztetted a józan eszedet, Lilla? Felhívjam az anyádat, hogy rendet tegyen a fejedben?
Lillának sosem volt szerencséje a rokonsággal. Az anyai ág különösen bővelkedett olyan családtagokban, akik nem ismerték a határokat, és természetesnek vették, hogy mások életébe bejárásuk van. Tapintat? Az náluk ismeretlen fogalom volt.
Lilla már számtalanszor kérte az édesanyját, Emesét, hogy ne irányítsa hozzá a vidéki rokonokat, mert elege van az állandó vendégjárásból. Emese azonban hajthatatlan maradt.
— Ne rontsd el a viszonyt a családdal, kislányom — ismételgette rendre. — Nálunk nem szokás visszautasítani a rokonságot. Ha segítséget kérnek, kötelességünk befogadni őket, tisztességgel.
Majd hozzátette a szokásos érvet is:
— Nem akarom, hogy a következő családi összejövetelen rám mutogassanak, és azt suttogják, hogy nem neveltelek meg rendesen!
Lilla férje, Márk, ugyanígy szenvedett a véget nem érő „zarándoklatoktól”. Három éven keresztül próbáltak udvariasan, majd egyre határozottabban nemet mondani az érkező rokonoknak. A finom célzások süket fülekre találtak, így idővel kénytelenek voltak keményebben fellépni.
A helyzet odáig fajult, hogy szinte az összes közeli és távoli rokon megsértődött rájuk. A kapcsolat megromlott, de Lilla és Márk végre fellélegezhettek. Inkább vállalták a haragot, mint hogy idegenek lakják be folyton az otthonukat.
Emese sokáig neheztelt a lányára, ám végül megenyhült. Belátta, hogy a rokoni viszály nem indok arra, hogy az egyetlen gyermekével is megszakítsa a kapcsolatot.
Egyvalaki azonban képtelen volt tudomásul venni Lilla döntését: Kinga, Emese testvére. A nagynéni egyszerűen nem fogadta el, hogy az unokahúga nem kívánja elszállásolni, valahányszor a városba látogat.
Rendszerint kész tények elé állította Lillát. A címet jól ismerte, és hogy biztosan otthon találja őket, sosem bajlódott előzetes egyeztetéssel — egyszerűen megjelent. Nyugdíjasként pontosan tudta, hogy Lilla és Márk nem járnak hosszabb kiküldetésekre, és éjszakánként mindig a saját lakásukban alszanak.
Két évvel korábban alakult ki benne ez a szokás, hogy váratlanul toppanjon be. Akkor még úgy gondolta, előzékeny lesz, ha előre szól. Így történt, hogy egy hajnalon, pontban hatkor, rácsörgött Lillára.
— Lillácska, még alszol? Teljesen elkényelmesített a városi élet! Nálunk falun ilyenkor már mindenki talpon van. Kelj fel gyorsan, mert másfél óra múlva befutok az állomásra. Gyere elém, két bőröndöm van!
Lilla félálomban próbálta értelmezni a hallottakat.
— Kinga néni, miről beszélsz? Miféle bőröndökről van szó?
— Két darab, érted? Kettő! — tagolta túlhangosan a nagynéni. — Egyedül nem tudom őket cipelni.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz