Kétségbeesésében felhívta a nővérét, Emesét. A vonal túlsó végén nem sok együttérzés várta.

— Na látod, Kinga, ez lett a nagy meglepetésedből! — csattant fel Emese. — Lilla még indulás előtt szólt, hogy két hétig nem lesznek itthon. Pontosan tizennégy napig. Mit akarsz addig csinálni ott a lépcsőházban?

— Nincs valakinél pótkulcs? Nem hagyták esetleg a szomszédnál? — próbálkozott Kinga.

— Ugyan már! — vágta rá a testvére. — Ki adna kulcsot egy idegennek? Fogd a csomagod, menj ki az állomásra, vegyél jegyet, és hagyd végre békén a lányomat!

Azt is hozzátette, hogy Lilla panaszkodott rá. Nem gondolta volna, hogy Kinga ilyen sértő megjegyzéseket enged meg magának.

— Az én lányomra mondasz ilyesmit? Inkább nézz a saját Rékádra! — csattant fel Emese.

A vita gyorsan elmérgesedett, végül Kinga dühösen bontotta a vonalat. Nem maradt más választása: lehúzta a bőröndöt a lépcsőn, és visszaindult az állomásra. Az éjszakát a váróteremben töltötte, a hajnali vonatra várva.

Természetesen később mindezért Lillát tette felelőssé. Amint sikerült elérnie, alapos fejmosásban részesítette a mit sem sejtő unokahúgát.

Egyetlen pozitív következménye mégis lett az esetnek: Kinga ezután hosszú időre felhagyott a váratlan látogatásokkal. Lilla pedig ritkán érzett akkora megkönnyebbülést, mint akkor.

❦

Lilla már az elején ódzkodott attól, hogy a férje rokonságától béreljenek lakást. Valami megmagyarázhatatlan belső hang azt súgta neki, hogy ebből még kellemetlenség lehet.

– Ne csinálj ebből ekkora ügyet – próbálta meggyőzni Gergő. – Először is, a nagynéném és a férje közvetítő nélkül adják ki a kétszobásukat, nem kell jutalékot fizetnünk, és az ár is baráti.

– Te is tudod, hogy a pénzügyek a családban sokszor több feszültséget szülnek, mintha idegenekkel üzletelnénk – válaszolta bizonytalanul Lilla.

– Én megbízom a rokonaimban.