«Ez aztán az előadás» — jegyezte Botond, felvételt készítve
Ez durva, mélyen igazságtalan és felkavaró.
– A francba már! – csattant fel Lilla, és a vizes rongyot dühösen a mosogatóba hajította. A vízcseppek szanaszét fröccsentek a konyhában. – Márk, az anyád megint szétkente a kását az asztalon, mintha egy óvodás lenne!
A nappali felől színpadias köhintés hallatszott, majd a bot koppanása a parkettán.
– Lillácskám, drágám – csendült fel Gabriella édeskés hangja –, ne emeld fel így a hangod, teljesen kikészül a szívem… Véletlen volt, kiömlött. A lábaim már semmit sem érnek…
– Persze, hogy véletlen! – horkant fel Lilla, és ingerülten a szoba irányába pillantott. – Minden egyes nap ugyanaz a „véletlen”.
Márk lassan letette a telefonját, és megdörzsölte a homlokát, mintha ezzel próbálná visszatartani a feltörő feszültséget. Alig egy hónapja még úgy érezte, minden a helyére került: új ház, szerető feleség, közös tervek. Most pedig állandó békétlenség uralta az otthonukat.
– Lilla, kérlek, ne csinálj jelenetet. Anya beteg, nehéz neki.
– Beteg? – fordult felé a nő, karba tett kézzel. – Komolyan ezt gondolod? Tegnap saját szememmel láttam, ahogy a hálóban a rádióra pörgött! Úgy forgott, mint egy primabalerina. Aztán amikor észrevett, azonnal az ágyra roskadt, és már kapott is a botjáért.
– Talán eltúlzod…
– Eltúlzom?! – Lilla hangja élesre vált. – Ki az, aki minden reggel az ágyba kéri a reggelit? Ki oktat ki, hogyan süssek tojást, és miként mossak fel? Ki dirigál a saját házamban?
A bot kopogása egyre közelebbről visszhangzott.
– Drágáim – jelent meg Gabriella az ajtóban, faragott sétapálcájára támaszkodva. Arca sápadt és szenvedéstől gyötörtnek tűnt, a szeme könnyesen csillogott. – A veszekedésetektől majd széthasad a fejem… Talán jobb lenne, ha befeküdnék a kórházba?
Lilla csak a szemét forgatta, majd az ablakhoz fordult. Odakint szürke, októberi eső csorgott végig az üvegen, akár a ki nem hullott könnyei.
– Anya, semmi gond – vágott közbe sietve Márk, és felállt. – Lilla csak kimerült. Igaz, Lilla?
A nő nem felelt. Az ablak tükrében észrevette, hogy anyósa szája sarkában alig látható mosoly bujkál, amelyet gyorsan elrejt a megtört, elesett álarc mögé.
– Nos hát – sóhajtott fel Gabriella nehézkesen, mintha hatalmas terhet cipelne a vállán.
– Gabriella Iljinicsna, én most lefekszem egy kicsit – sóhajtotta panaszos hangon. – Lillácska, drágám, hoznál nekem egy csésze teát? Egy kis keksz is jól esne… és szeletelj fel néhány gyümölcsöt, kérlek. Teljesen elhagytak az erőim…
Amikor a bot koppanása elhalt a folyosón, Márk odalépett a feleségéhez, és gyengéden átölelte a vállát.
– Lilla, kérlek, próbáld megérteni… Ez csak átmeneti állapot. Anya hamarosan összeszedi magát, és visszamegy a saját lakásába.
– Átmeneti? – fordult felé hirtelen Lilla, a hangja élesebben csengett a kelleténél. – Márk, egy hónapja nálunk él! A lakását pedig kiadta valami egyetemistáknak. Esze ágában sincs visszaköltözni!
– Miről beszélsz?
– Tegnap hallottam, ahogy dicsekedett a barátnőjének. Azt mondta, szépen csordogál a bérleti díj, ő meg itt él, mint hal a vízben!
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz