Márk homloka ráncba szaladt.

– A gyógyszerekre kell neki a pénz…

– Gyógyszerekre? – Lilla keserűen felnevetett. – Nyisd már ki a szemed! Az anyád kihasznál minket. Erős, mint a bika, ravasz, mint egy róka, és olyan pimasz, hogy az már fáj!

– Ne beszélj így róla…

– Akkor mégis hogyan? Elfoglalta az otthonunkat! Én lettem a cselédje, te pedig a védőügyvédje!

Lilla kiviharzott a konyhából, és akkora lendülettel csapta be maga mögött az ajtót, hogy az edények is megcsörrentek. Márk ott maradt, tanácstalanul bámulva az asztalon heverő morzsákat, amelyek anyja reggelijéből maradtak.

Eközben a hálószobában Gabriella gondosan a sarokba támasztotta a botját, bekapcsolta a zenét, majd az éjjeliszekrény fiókjából előhúzott egy üveg pezsgőt. Éppen egy hónap telt el a „nagy beköltözés” óta.

– Zseniális vagy, Gabriella – suttogta a tükörképének, és koccintott vele. – A lakbér szépen érkezik, a menyem gürcöl, én pedig teljes ellátásban pihenek.

Tárcsázta Esztert.

– Szia, drágám! A terv hibátlanul működik. A fiam imádnivalóan naiv, a meny ideges, de még tűr. Hamarosan magától elmenekül!

A vonal túlsó végén nevetés hallatszott.

– Képzeld, havi harmincezer forint tiszta haszon! És közben itt élek ingyen. Kell ennél jobb?

Az ajtó mögött Lilla a fához szorított füllel állt. A szíve vadul vert, a keze remegett a dühödt felismeréstől. Most már minden kétséget kizáróan tudta az igazságot.

Lassan eltávolodott az ajtótól, és a háló felé indult. Gondolkodnia kellett. Azonnal.

Másnap hajnalban, pontosan hat órakor, Lilla már talpon volt, és fejében egyre határozottabban formálódott a terve.

A konyhában lefőzte a kávét, majd tárcsázott.

– Botond? Lilla vagyok. Tudom, hogy korán van, de fontos. Gyere át még ma. Igen, az anyádról van szó… Nem, nincs mentő. Csak gyere, és mindent megértesz.

Botond, Márk öccse, régóta gyanította, hogy az anyjuk mesterkedik, és ő volt az egyetlen a családban, aki ezt ki is merte mondani.

Kilenc körül Márk már elindult dolgozni, Gabriella pedig a hálóban játszotta a gyengélkedőt. Ekkor csengettek.

– Ki az már megint?! – rikácsolta a szobából. – Lillácska, nézd meg!

– Botond jött – felelte Lilla hangosan, és ajtót nyitott.

– Na, mi a helyzet? – kérdezte halkan a férfi.

– Rosszabb, mint gondoltuk. Kihasznál minket. Mindjárt bizonyítom.

A hálóból panaszos sóhaj és a bot koppanása hallatszott.

– Jaj, Botondkám, te vagy az? Gyere be, aranyom… Szorít a szívem… a lábam is alig bír…

Botond csak a szemét forgatta.

– Persze, hogyne.

Lilla közelebb hajolt hozzá.

– Csináljunk egy próbát. Úgy teszünk, mintha elmennénk.

Látványosan bevágták a bejárati ajtót. Alig telt el egy perc, amikor a hálószobából vidám zene szűrődött ki.

Az ajtó résén át tisztán látták: Gabriella fürgén táncol a ritmusra, a botot félredobva, kezében pezsgős pohár, az ágyon bonbonos doboz.

– Ez aztán az előadás – suttogta Botond, miközben bekapcsolta a telefon kameráját.

Gabriella közben telefonált.

– Eszter, folytatódik a színház! Lilla hamarosan kikészül! Márk pedig mindent elhisz nekem! Azt fontolgatom, bejelentem, hogy ápolóra van szükségem!