“Ajándék? Márk, ez nem ajándék, hanem szabotázs!” — kiáltotta Lilla
Ez a döntés dühítő és felszabadító egyszerre.
– Ez meg micsoda?! Márk, kérdezem tőled, MI EZ?
Lilla hangja remegett, majdnem sikoltásba csapott át. Ott állt életük első, keservesen megszerzett lakásának közepén, és úgy érezte, mintha valaki kicserélte volna a valóságot körülötte. A férje a bejáratnál toporgott, bűnbánó arccal, egyik lábáról a másikra helyezve a súlyát.
– Lilla, hát… bézses. Olyan barátságos…
– Barátságos? – tört ki belőle egy ideges nevetés. – Márk, ide loft stílust terveztünk! Nyers téglafalat, szürke betonfelületet, lelógó vezetékes lámpákat! Hol vannak? Hová tűnt az álmom?
Az álma helyett aranymintás, drága, mégis fullasztóan unalmas tapéta borította a falakat. A matt kőporcelán helyén csillogó, „tölgyhatású” laminált padló terült el. A szoba közepéről pedig egy sokkarú kristálycsillár lógott alá, mintha a rossz ízlés emlékműve lenne.
– Anyáék szerint a loft olyan, mintha pincében laknánk – motyogta Márk. – Ez viszont időtálló. Klasszikus.
– Ez nem klasszikus, hanem életfogytiglan! – csattant fel Lilla, és a sarok felé intett, ahol már ott állt egy fényesre lakkozott tévészekrény. – És ez a csoda kitől származik?
– Anya hozta. Azt mondta, minőségi darab, még jugoszláv gyártmány…
Lilla lassan leguggolt. A könnyei elhomályosították a látását. Az összes álmatlan éjszaka, amit inspirációs oldalakat böngészve töltött, a mesterekkel folytatott viták – mindez mintha eltűnt volna a bézs árnyalatok tengerében.
Három éven át gyűjtöttek erre a lepukkant egyszobásra. Három évig mondtak le nyaralásról, három évig ettek munkahelyen dobozból hozott ebédet, és három éven át tették fel maguknak a kérdést: „tényleg szükségünk van erre most?”
Márk két állásban dolgozott, Lilla pedig minden apró megbízást elvállalt. Autodidakta módon tanulta a lakberendezést, és éjszakánként a közös otthonuk terveit rajzolta. Pontosan látta maga előtt: itt rusztikus téglafal lesz, ott hatalmas tükör fekete keretben, az étkezőasztal fölött pedig hosszú kábelen lógó Edison-izzók. Ez lett volna a kiáltványuk a hosszú évekig tűrt „nagymamás” albérletek után.
Ám alighogy kézhez kapták a kulcsokat és letépték az első csík régi tapétát, megérkezett az „idősebbek szövetsége”. Lilla édesanyja, Erika, valamint az anyósa, Zsuzsanna jelentek meg szemlét tartani. Termoszban teát hoztak, és megingathatatlan bizonyosságot abban, hogy ők tudják a tutit.
– Jaj, ezek a falak teljesen egyenetlenek! – csóválta a fejét Erika, végighúzva a tenyerét a vakolaton. – Tükörsima felület kell, különben a szekrény ferdén áll majd!
– A padló is nyikorog! – tette hozzá Zsuzsanna, határozottan dobbantva. – Jó minőségű lamináltat kell lerakni, Márk! Legalább harminchármas kopásállóságút, ami évtizedekig bírja!
Lilla erőltetett mosollyal próbálta menteni a helyzetet.
– Anya, Zsuzsanna, mindent átgondoltunk. A fal egy része szándékosan lesz betonhatású, ez egy modern irányzat…
– Beton? – kerekedett el Zsuzsanna szeme. – Mint egy lépcsőházban? Drágám, itt élni fogtok, nem krumplit tárolni!
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz