Az építőanyag-üzletben tett látogatás maga volt a kínszenvedés. Lilla csillogó szemmel mutatta az eladónak a fürdőbe kinézett, szürke, matt kőporcelánt.

– Ez tökéletes! Letisztult, elegáns…

– Lilla, te teljesen megőrültél? – lépett elé Erika, és finoman, de határozottan arrébb tolta a lányát. – Ez túl sötét! Minden vízcsepp meglátszik rajta, állandóan suvickolhatod majd! Nézd inkább ezt! – kapott fel egy gyöngyházfényű, bézs, fényes csempét. – Sokkal vidámabb, és legalább praktikus is…

– Erika, ebben teljesen igazad van – bólogatott lelkesen Zsuzsanna. – A használhatóság az első! Ezek a divatos hóbortok jönnek-mennek, de a bézs örök. Az ember abban évtizedekig jól érzi magát.

Lilla egyik anyáról a másikra nézett. Szinte hallotta, ahogy a fejében összeomlik mindaz, amit hónapok óta tervezgetett.

– De… én nem szeretnék bézst – mondta alig hallhatóan.

– Majd megszokod – zárta le a vitát Erika ellentmondást nem tűrő hangon.

Márk igyekezett közéjük állni, békítő szándékkal.

– Ne kapjunk össze ezen. Lilla, talán tényleg megnézhetnénk valami világosabbat is…

– Márk, te is? – Lilla szeme megtelt könnyel. – Hiszen együtt terveztük meg az egészet! Megmutattam neked a látványterveket!

Aznap este otthon elszabadultak az indulatok.

– Egyszerűen nem hallanak meg! Mintha falnak beszélnék! – fakadt ki Lilla. – A te anyukád ma komolyan kijelentette, hogy a konyhaasztalra feltétlenül kell egy viaszosvászon terítő! Viaszosvászon, érted? A huszonegyedik században!

– Próbáld megérteni őket, más korban nőttek fel…

– És én melyik korban élek? – csattant fel Lilla. – Miért kellene az ő szabályaik szerint berendeznem a saját lakásomat, amiért mi fizetünk?

Végül abban maradtak, hogy elutaznak. Tíz nap a tengerparton – menekülés, levegővétel, mielőtt belevágnának az utolsó hajrába. A villanyszerelést és a szegélyléceket addigra be kellett fejezniük a szakembereknek.

– Csak arra figyeljetek, hogy a szegélyek egyenesen kerüljenek fel – mondta Lilla búcsúzáskor, amikor átnyújtotta a kulcsokat az anyáknak.

Az utolsó pillanatig hezitált, de Márk győzködte: „Valakinek ott kell lennie, különben a munkások összecsapják.”

– Ne aggódjatok, drágáim! – mosolygott sugárzó arccal Zsuzsanna. – Minden a legnagyobb rendben lesz. Rajta tartjuk a szemünket a dolgokon.

Ez lett a végzetes tévedésük.

Lilla egyetlen estét sírt végig, de azt teljesen. Rázkódott a zokogástól, a könnyei fuldokló, keserű hullámokban törtek elő. A nappali közepén ült a padlón, térdét átkarolva, és üres tekintettel bámult maga elé.

Márk bűntudattól sújtva hozott neki egy csésze kamillateát, amit Lilla észre sem vett. Mellé telepedett, ügyetlenül megsimogatta a vállát.

– Tudod, ők tényleg jót akartak… Ráadásul még pénzt is tettek bele. Nem is keveset. Anyu mondta, hogy a tapétát a te édesanyád vette, a csillárt pedig az enyém. Lakásavató ajándéknak szánták.

Ez volt az utolsó csepp.

Lilla hirtelen felkapta a fejét; arca könnyáztatta volt, a fájdalomtól eltorzult.

– Ajándék? Márk, ez nem ajándék, hanem szabotázs! Kinek akartak jót? Maguknak? Ők fognak itt élni? Ők ébrednek majd ebben a bézs sírkamrában, és örülnek a „praktikus” tapétának?