Karácsonyhoz közeledve újabb meglepetés érte Emesét. Egyik délután váratlanul becsöngettek: Márk állt az ajtóban Anita társaságában.

– Anyu, gondoltuk, biztosan unalmas egyedül, hát beugrottunk – ölelte át az anyját nevetve.

Alig tették le a kabátjukat, amikor Zoltán is megérkezett a boltból, kezében jól megpakolt szatyorral. Mögötte Benedek lépett be Krisztinával. Ők is szó nélkül, meglepetésnek szánt látogatásra érkeztek.

Zoltán kissé zavarba jött, amikor meglátta Márkot. A fiú azonban gyorsan összerakta a képet, és kérdőn az anyjára pillantott.

– Anya… akkor ti most Zoltán bácsival… együtt vagytok?

A kínos csendet végül Benedek törte meg.

– Ne nézz így, Márk, én is most szembesültem vele! Hát nem elképesztő? – nevetett. – Szerintem nincs ebben semmi rossz, én örülök nekik.

– Én is, persze – bólogatott Márk. – Csak olyan hirtelen történt. Ugye, anya?

Zoltán megköszörülte a torkát.

– Eljutottunk oda, fiúk, hogy már nem halogathatjuk a boldogságot. Régóta ismerjük egymást, nincs ebben semmi elhamarkodott. Ideje megszoknotok a gondolatot… végül is majdnem testvérek lesztek.