– Hogyne emlékeznék! Azt hittem, botrány lesz belőle – felelte Emese mosolyogva. – De te csak leporoltad Benedeket, és azt mondtad, ilyen az élet. Márk annyira elszégyellte magát, hogy odaadta neki a kedvenc kisautóját békülésképpen. Hatévesek lehettek.

– És amikor az iskolában csúfolták Benedeket, mert alacsony és vézna volt, a te fiad állt ki mellette. Mindketten monoklival jöttek haza, pedig addig nem is barátkoztak igazán – nevetett Zoltán. – Most meg Benedek egy fejjel magasabb nálam!

Emese büszkén kapta elő a telefonját.

– Nézd csak, milyen daliás lett az én fiam is – mondta, és megmutatott egy friss fényképet.

– Ugyan, ne mondd már… A gyerekek felnőttek, de mi sem lettünk még öregek – felelte Zoltán, és hosszan Emese szemébe nézett.

Az ünnepi időszak végül szinte észrevétlenül telt el, mert minden napjukat együtt töltötték. Jóleső, meghitt hangulat lengte be a lakást. Kinga szinte kicsattant az örömtől, Lilla pedig – aki korábban tartózkodóbb volt – egyre gyakrabban hagyta magát bevonni a játékba. Kergetőztek a szobák között, csúszkáltak a parkettán, majd kifulladva kuporodtak le a kanapéra a párnák közé. Úgy heverésztek ott, mintha az egész ünnepi készülődés kizárólag miattuk történt volna.