Régen Emese úgy gondolta, a házassághoz hozzátartozik az is, hogy az ember időnként panaszkodjon a férjére. Hogy elmondhassa a kolléganőknek: „Képzeljétek, mit művelt tegnap az én uram!” – és közben kicsit büszkén érzékeltesse, ki irányít otthon.

Most azonban egyáltalán nem vágyott arra, hogy a saját örömét kibeszélje. Nem akarta kiteregetni, milyen jó együtt Zoltánnal, mennyire kiegyensúlyozottnak érzi magát mellette.

Az igazi boldogság csendes dolog – gondolta. Sokkal édesebb, ha az ember magában őrzi, mintha kirakatba tenné mások elé.

❦

— Figyelj, drágám, ha ennyire ellenállhatatlan vágyat érzel arra, hogy megint egy teljes hétre idecsábítsd Kristófot és a családját, akkor kérlek, ezúttal te gondoskodj róluk: szállásold el őket, főzz rájuk, kínáld őket itallal. Én pedig addig átköltözöm a nővéremhez.

— Emese, mi ütött beléd? Minden nyáron jönnek, és eddig sosem csináltál ebből ügyet. Megbántottak valamivel? Én nem hallottam tőlük egy rossz szót sem, sőt, mindig agyon­dicsérnek téged.

— Mit érek én a dicséreteikkel? Belefáradtam, Levente, érted? Kimerít a folyamatos vendégjárás.