— Figyelj, drágám, ha ennyire ellenállhatatlan vágyat érzel arra, hogy megint egy teljes hétre idecsábítsd Kristófot és a családját, akkor kérlek, ezúttal te gondoskodj róluk: szállásold el őket, főzz rájuk, kínáld őket itallal. Én pedig addig átköltözöm a nővéremhez.
— Emese, mi ütött beléd? Minden nyáron jönnek, és eddig sosem csináltál ebből ügyet. Megbántottak valamivel? Én nem hallottam tőlük egy rossz szót sem, sőt, mindig agyondicsérnek téged.
— Mit érek én a dicséreteikkel? Belefáradtam, Levente, érted? Kimerít a folyamatos vendégjárás. Nyáron a házunk inkább hasonlít átjáróházra, mint otthonra. Télen meg te hívod ide sorra a barátaidat. Nektek ez szórakozás, de a kiszolgálás minden terhe rám szakad. A vendégeid már a torkomon jönnek ki!
Emese élével a tenyerének végighúzott a nyakán, hogy nyomatékosítsa a mondandóját.
Levente szemrehányó pillantást vetett rá.
— Ugyan már! Biztos Réka tömte tele a fejed megint valami badarsággal. Ő mindig szeret kavarni, tipikus városi dáma.
— Lehet, hogy Réka mondott ezt-azt, de az is lehet, hogy magamtól jöttem rá: ez így nincs rendben. Szeretem a vendégeket, ha csak beugranak egy órára. De amikor Kristófék egy egész hétre beköltöznek, az már sok. Neked ez ünnep: te és Márk egész nap horgásztok meg iszogattok. Én meg itthon maradok a feleségével és a legkisebb gyerekükkel. Az a kölyök egy energiabomba, megállás nélkül rosszalkodik. Elszokott már tőlem a kisgyerekes lét, hiszen a mi fiunk rég felnőtt. Egy napot még kibírnék, de egy egész hetet? Rám marad a főzés, a terítés, a vendéglátás, még a szaunát is felfűtöm nekik, este pedig mesékkel szórakoztatom őket. Ők elégedetten távoznak, én pedig napokig alig állok a lábamon. A házimunka torlódik, a kert gazosodik, de kívülről úgy tűnik, milyen példás házigazdák vagyunk.
— Akkor mostantól senkit se hívjunk? Majd azt beszélik, hogy Levente és Emese elbízták magukat, és már senkit sem látnak szívesen.
— Téged csak az érdekel, mit gondolnak rólad mások. Az viszont egy cseppet sem számít, hogy a feleséged belerokkan a vendéglátásba…
…az téged hidegen hagy. Próbálnád ki egyszer, milyen az, amikor te főzöl végig három napot, te súrolsz fel mindent, te húzod fel a tiszta ágyneműt a vendégeknek. De nem, neked kényelmesebb a nagyvonalú házigazda szerepében tetszelegni. Arról már nem is beszélve, amikor az édesanyád állít be hozzánk. Egy hétig előtte idegbeteg vagyok, utána pedig napokig a vérnyomásommal küszködöm. Igaz, ő legalább előre bejelenti magát, sőt még nyomatékosítja is: „Ekkor és ekkor megyek hozzátok, készüljetek!” És én tudom, hogy ez mit jelent. Teljes nagytakarítás, legalább tizenöt fogás az asztalon, én csinosan felöltözve, te pedig rendes ingben várd. Amikor megérkezik, úgy méregeti a lakást, mintha vizsgáztatna bennünket, minden apró hibát kiszúr. Aztán kimondja az ítéletet: „Hogy lehet így élni? Mindenhol rendetlenség, félkész felújítás, az asztal is szerény… csak úgy tesztek, mintha rendben lenne az életetek.”
És persze utána Nórának is elmesél rólunk mindent, jól kibeszélve, elmarasztalva minket. A látogatása után valahogy mindig szégyenkezem a saját otthonom miatt, pedig rég nem vagyok kislány. Mondd meg, Levente, miért kell neki folyton beleavatkoznia a mi dolgainkba? Tanítgathatná inkább Nórát, de valamiért engem szemel ki. Tudom, az anyádtól nem lehet teljesen elzárkózni, de a különféle Kristófékból most már igazán elegem van. Mondd meg nekik nyugodtan, hogy idén bezár a „Levente-féle falusi üdülő”.
Emese legyintett egyet, és kiment a szobából. Nyomasztó érzés ült a mellkasán. Nem vágyott veszekedésre, esze ágában sem volt jelenetet rendezni, de a folyamatos vendégjárás teljesen felőrölte.
Öntudatlanul is a gyerekkora jutott eszébe. Az apja ismert vadász volt a megyében, igazi társasági ember, akit mindenki kedvelt. A vadászszezon idején egymásnak adták a kilincset a barátai, és volt, hogy hetekig, sőt egy teljes hónapig náluk laktak. Az édesanyja főzött rájuk, mosta a ruháikat, ágyat vetett mindenkinek. Soha nem panaszkodott, nem szólt egy rossz szót sem, de a kis Emese látta rajta a fáradtságot, és azt is, mennyire terhes számára az állandó jövés-menés.
Abban az időben azonban ez szinte természetesnek számított…
Abban az időben ez szinte természetes rendje volt a világnak: az emberek hetekre beköltöztek egymáshoz, és senki nem csodálkozott rajta. Ha valaki másik városba utazott, magától értetődő volt, hogy rokonoknál vagy barátoknál húzza meg magát. Visszautasítani a vendéget egyenesen illetlenségnek számított. Ráadásul senki nem méregette a másikat: mindenki nagyjából ugyanazon a szerény színvonalon élt. A jövevényeknek jutott hely a földön is, egy pokrócon, az asztalra pedig került főtt krumpli és savanyú káposzta – és ez bőven elegendőnek bizonyult. Ma már mintha szégyen lenne egyszerű fogásokkal kínálni valakit; ilyenkor inkább különleges ételek kerülnek elő, mintha verseny lenne a vendéglátásból.
Ahogy Emese felnőtt, a gyerekkori érzések lassan elhalványultak. Amikor férjhez ment Leventéhez, ő maga is kitárta az ajtót a barátok előtt. Fiatalon még élvezte a nyüzsgést: jólesett, hogy tele a ház nevetéssel, beszélgetéssel, és úgy tűnt, pezseg körülöttük az élet. Később, amikor megszülettek a gyerekek, egy időre elcsendesedett a forgalom. Talán senki sem vágyott arra, hogy éjszakánként csecsemősírást hallgasson, ráadásul a baráti körben is sorra érkeztek a babák.
Aztán telt-múlt az idő, a gyerekek mindenkinél felnőttek és kirepültek, és mintha újraindult volna a régi szokás: ismét egymást látogatták hetekre. Valamiért mindenki a nyári szabadságát akarta náluk tölteni a falusi házban. Nem is csoda – ott volt a folyó, az erdő, a házi koszt, szinte teljes ellátással. Jóval olcsóbb megoldás volt, mint minden évben messzire utazni.
Egy nap Emese rádöbbent, hogy ő maga egész életében talán kétszer maradt valahol néhány napnál tovább. Leventével ritkán mentek vendégségbe, még akkor is inkább rövid időre, ha szívből hívták őket. Idegen házban aludni sosem szeretett. Valahogy mindig az motoszkált benne, hogy terhére vannak a házigazdának, hogy plusz munkát és kényelmetlenséget jelentenek. Talán azért érezte így, mert fejben rögtön a háziasszony helyébe képzelte magát, és eszébe jutottak a saját gondolatai a vendégekről. Ráadásul ritkán ízlett neki igazán a mások főztje, de visszautasítani a gondosan készített ételeket udvariatlanságnak tűnt.
Vajon tényleg ennyire zárkózott lenne? Talán nem vágyik sem arra, hogy nála legyenek, sem arra, hogy ő legyen vendég? A kérdés egyre gyakrabban fogalmazódott meg benne, és nem hagyta nyugodni.
…sem vendégségbe menni nem volt kedve. Pedig furcsa módon alapvetően társasági embernek tartotta magát: élvezte a nagyobb összejöveteleket, lakodalmakat, kerek évfordulókat, ahol sokan vannak, pezseg a hangulat. Csak éppen azt nem kívánta, hogy mindez a saját nappalijában történjen.
Végül is nem vagyunk egyformák – töprengett tovább. Van, aki természetesnek veszi, hogy az otthona időről időre afféle panzióvá alakul, másnak viszont már a gondolattól is görcsbe rándul a gyomra. Egyesek könnyedén alkalmazkodnak, ha felborul a napirendjük, ha felkavarodik a megszokott ritmusuk, míg mások számára ez kész katasztrófahelyzet.
Emese arra is gondolt, hogy talán akkor egyszerűbb vendégeket fogadni, ha az embernek palotaszerű háza van és fürge segítői, akik leveszik a terhet a válláról. Sőt, a legkényelmesebb talán az lenne, ha inkább semleges helyen találkoznának: egy kávézóban vagy étteremben. Éjszakára pedig mindenki visszavonulhatna egy szállodába. Csakhogy a faluban se elegáns vendéglő, se hotel nem akadt.
Borús gondolataiból a férje zökkentette ki. Leült mellé a kanapéra, átölelte a vállát, és csendesen megszólalt.
— Emesém, ne haragudj rám. Ostoba voltam, nem vettem észre, hogy ez neked teher. Fiatalon még élveztük a sürgést-forgást, akkor más volt minden. Mostanra megváltoztunk, mások a szokásaink is. Felhívtam Kristófot. Tudod, mire jutottunk? Idén csak Márk jönne. A felesége vett egy nyaralót, és azt mondja, nyáron inkább ott élne a természet közelében. Márk meg nem akar a nyakunkon lenni, sátorozna a folyóparton, mint régen. Emlékszel? Lehet, hogy én is csatlakozom hozzá pár napra. Nosztalgiázunk egyet, és közben nem zavarunk téged. Mit szólsz? Anyával is beszélek. Tényleg nincs rendjén, hogy havonta ellenőrzést tart. Ha látni akar minket, jöjjön csak úgy, minden felhajtás nélkül. Ha pedig elégedetlenkedik, majd mi megyünk hozzá vendégségbe. Készüljön ő.
Emese hálás pillantással nézett rá, fejét a vállára hajtotta. Mégiscsak jó társa van — és igazán kár lenne apróságok miatt összekülönbözni.
