Csepp.

Ez volt az utolsó. Nem egyszerűen túlcsordult bennem valami — szétrobbant. Mint egy túl sokáig feszített pohár, amely végül darabokra hullik.

Nem szóltam. A konyhaasztalon pihenő süteményt néztem, a napfény csíkját a terítőn, és közben azt éreztem, mintha belül elszakadna egy láthatatlan szál. Huszonöt év. Ennyi ideig voltam alkalmazkodó, türelmes, „jó”. És ez lett a jutalmam. Engem, Nórát — aki foltoztam Erzsébet régi kardigánjait, éjjel vittem neki gyógyszert, és órákig hallgattam a panaszait a szomszédokról — most tolvajnak állít be. Ráadásul ünnepélyesen, a család előtt.

— Nóra? Figyelsz rám? — kérdezte óvatosan Gábor. — Kérlek, ne kapd fel a vizet. Elmegyünk, nyugodtan elmondod, hogy semmit sem vettél el. Megmondtam neki is, hogy te soha…

— Elmegyünk — feleltem, meglepően határozott hangon.

— Tényleg? Köszönöm, drágám, tudtam, hogy…

— Igen — vágtam közbe. — És mindent tisztázni fogok.

Ő azt hitte, ismét „bölcsen” döntöttem, mint annyiszor. De tévedett. Az a Nóra, aki eddig csendben nyelt, abban a pillanatban megszűnt létezni. A helyén valaki más állt, aki nem hajlandó többé lábtörlő lenni.

Aznap éjjel nem jött álom a szememre. A konyhában ültem, kihűlt teát kortyolgattam, és a sötétbe meredtem. Egymás után villantak fel a régi jelenetek: huszonhárom évesen először lépem át a küszöbüket, kezemben tortával, Erzsébet pedig végigmér, mintha vásáron lenne. „Remélem, főzni legalább tudsz, Gábor szeret enni.” A fiunk születésnapján félrelök, és büszkén jelenti ki a vendégeknek: „Tiszta nagyapja. A mi vérünk.” Aztán amikor „véletlenül” kidobja a cserepes ibolyáimat, mert szerinte csak koszt csinálnak. Gábor ilyenkor mindig csak annyit mondott: „Anya, hagyd már”, nekem pedig azt suttogta: „Ne törődj vele.”

Azt hittem, a családunkért küzdök. Most jöttem rá, hogy csupán azért harcoltam, hogy megtűrjenek a saját életemben.

Elég volt.

Kivettem a szekrényből a mappát, amire szükségem lesz. A telefonomon visszakerestem az üzeneteket, képernyőképeket készítettem, és átküldtem magamnak e-mailben, hogy reggel kinyomtathassam. Felkészültem az első — és egyben utolsó — „családi tárgyalásra”.

…

Az út Erzsébet lakásáig végtelennek tűnt. Gábor a kormányt markolta, idegesen dobolt az ujjaival, és újra meg újra ismételgette:

— Nóra, csak maradj higgadt. Mondd el, hogy nem vettél el semmit. Kiállok melletted. Megmondom, hogy ez őrültség. Talán…

…talán ő maga tette félre valahová, és egyszerűen elfelejtette. Mostanában amúgy sem a régi a memóriája…

Nem válaszoltam. Az ablakon túl szürke, őszi utcák csúsztak el mellettünk, kopár fák és nedves aszfalt. A térdemen nyugvó táska súlya szinte húzta a vállamat; benne a dosszié keményen lapult, mint egy kődarab. A bizonyítékom. A pajzsom. És valaki más ítélete.

— Figyelsz rám egyáltalán? — kérdezte Gábor, amikor a piros lámpánál felém pillantott.

— Figyelek. Teljesen nyugodt vagyok — feleltem halkan. Nem hazudtam. Bennem mozdulatlan csend volt. Az a különös, sűrű némaság, ami mindig a legnagyobb vihar előtt ereszkedik az emberre.

Erzsébet lakása a macskakőn visszhangzó lépteinkkel és erős macskagyökérszaggal fogadott. A levegőben nemcsak gyógyszerillat, hanem évek alatt felgyülemlett sértettség is terjengett. A nappaliban, a megsüppedt kanapén már helyet foglalt a „bíróság”. Gábor apja, Miklós, szinte beleolvadt az újságja mögé, mintha a papírlap megóvhatná a felelősségtől. Mellette Réka ült a férjével. Réka, aki kezdettől azt gondolta, hogy „elraboltam” tőlük az egyetlen fiút, most alig leplezett elégedettséggel méricskélt.