A szoba közepén, kopott bársonyfoteljében trónolt Erzsébet. Feketébe öltözve, drámai arccal, mint egy gyászoló királynő.
— Végre ideértetek — jegyezte meg jeges hangon. — Gábor, foglalj helyet.
Nekem nem kínáltak széket. A táskámat a lábam mellé tettem, és állva maradtam. Gábor leült az apja mellé, és láthatóan összement anyja tekintete alatt.
— Anya, próbáljuk meg higgadtan…
— Higgadtan? — csattant fel. A hangja élesen csengett. — Amikor ilyen gyalázat történik a saját otthonomban? Amikor az, akit a lányomnak hittem, bemocskolja azt, ami szent?
Végignézett a társaságon. Réka együttérzően bólogatott. Miklós még mélyebbre bújt az újság mögé.
— Azokat a forintokat évekig gyűjtögettem! — remegett a hangja a felháborodástól. — Hogy apátoknak méltó síremléke legyen! És ő… — ujján megcsillant a gyűrű, ahogy felém mutatott — a lelkembe taposott!
Nem szóltam. A hallgatásom láthatóan jobban ingerelte, mint bármilyen védekezés.
— Miért nem mondasz semmit? Ennyire bánt a lelkiismeret?
— Anya, elég! — szakadt ki Gáborból. — Nóra nem tett ilyet!
— Elvakít a szerelem! — vágta rá azonnal. — Én egész életemben a családért éltem, és most mindent tönkretesz!
Réka ráerősített:
— Igaza van. Füst sincs tűz nélkül. Nóra, ha te voltál, jobb, ha bevallod. Talán még megbocsát…
Lassan a táskámra néztem. Itt az ideje.
Leguggoltam, kihúztam a cipzárt, és elővettem a vékony mappát. A zár kattanása élesen hasított a csendbe. Minden szem a kezemet figyelte. Odaléptem a dohányzóasztalhoz, és felemeltem a tekintetem.
— Erzsébet… — kezdtem nyugodt, tiszta hangon.
— Erzsébet… — kezdtem nyugodt, tiszta hangon. — Igaza volt: a pénz valóban eltűnt.
Az arcán diadalmas fény villant. Réka szája sarkában alig észrevehető mosoly bujkált.
— Csakhogy nem az ön szekrényéből veszett nyoma — folytattam higgadtan. — Hanem az én bankszámlámról.
Az első lapot az asztalra tettem. Bankszámlakivonat volt, vastag filccel kiemelve rajta egy utalás: százötvenezer forint átvezetve Hajnalka nevére, a harmadik emeleten lakó szomszédhoz. Arra a számlára, amelyre — Erzsébet kérésére — a pénzt küldtem.
A levegő megdermedt körülöttünk.
— Ez… ez valami félreértés — hebegte.
— Aligha — feleltem, és előhúztam a második dokumentumot. — Segítek felidézni az emlékeit.
Gábor odalépett, és némán olvasni kezdte a kinyomtatott üzeneteket.
„Nórikám, kérlek, segíts! Csak benned bízhatok! Réka fia bajba került — uzsorakölcsönök, behajtók! Ha kitudódik, szégyen lesz! Utalj 150 ezret, könyörgöm, visszaadom…”
Réka arca falfehérré vált. A fia. Az unokaöcsém. Én húztam ki a csávából — az, akit most tolvajként állítottak pellengérre.
Erzsébet összeroskadt a fotelben. A korábbi fennhéjázó tartásának nyoma sem maradt.
— Tehát ez volt a „szobor” ára… — szólalt meg halkan Gábor, a papírokat nézve. — Nórától kértél pénzt, hogy eltüntesd Réka fiának adósságát, majd őt vádoltad meg lopással? Anya… hogy tehetted ezt?
Erzsébet sírni kezdett. Nem a bűntudat, inkább a megalázottság könnyei voltak.
— Nóra… én nem tudtam… — suttogta Réka megtörten.
— Most már tudod — válaszoltam tárgyilagosan.
Gábor mellém lépett, és megszorította a kezem.
— Bocsáss meg. Vak voltam.
Bólintottam. Ennyi éppen elég volt.
Végignéztem rajtuk.
— A pénzt nem kérem vissza. Tekintsék ajándéknak — az utolsónak, amit ennek a családnak adok. De a házi törvényszéknek vége. Örökre. Az otthonunk nem lesz többé a játszmáik és hazugságaik színtere.
Felvettem a táskámat.
— Gábor, induljunk.
Erősen fogta a kezem, ahogy elhaladtunk a megtört alakok mellett, Erzsébet romba dőlt tekintélye árnyékában.
A lépcsőházban mélyet lélegeztem. A friss levegő felszabadítóan hatott.
Szótlanul mentünk az autóig. Gábor kinyitotta az ajtót, beült, de mielőtt elindult volna, rám nézett. A szemében könny csillogott.
— Mekkora bolond voltam, Nóra…
— Csak az anyádat szeretted — feleltem csendesen. — Most már ideje, hogy a feleségedet is szeresd.
Bólintott. Hazafelé tartottunk. Odakint sötétedett, bennem mégis világosodni kezdett.
Széttörtem a türelem poharát. És végre megízleltem a szabadságot.