“De Kinga Márk édesanyja. A volt feleségem” — sápadtan közölte Gábor
Kínzó, igazságtalan múlt, mégis gyógyuló szív.
Az ajtón felhangzó halk, mégis határozott kopogásból Eszter azonnal tudta, ki érkezett. A tekintetét nem emelte fel a kartonról, amelyet éppen töltött, csak megszokott nyugalommal odaszólt:
– Tessék, jöjjenek be!
Az ajtó résnyire nyílt, és egy magas, kissé esetlen mozdulatokkal közlekedő tizenhat éves fiú csusszant be rajta. Utána határozott léptekkel követte az édesapja.
– Jó napot, Eszter doktornő! – köszönt udvariasan a férfi.
– Jó napot kívánok – mosolygott rá a fiatal gyermekorvos. – Meghozták a vizsgálati eredményeket?
Márk, a komor tekintetű kilencedikes, kelletlenül a nadrágja mély zsebébe nyúlt, és néhány gyűrött papírlapot húzott elő.
– Mondtam, hogy vigyázz rájuk, Ru… Márk – sóhajtott Gábor, az apja, szemrehányó, de fáradt hangon.
A fiú sietve próbálta kisimítani a lapokat, ám ettől csak még gyűröttebbek lettek.
– Semmi gond – legyintett Eszter biztatóan. – A lényeg úgyis az, ami rajtuk van. Add csak ide.
Márk és az édesapja az elmúlt hetekben szinte rendszeres vendégek voltak a rendelőben. Másfél hónap alatt legalább hat-hét alkalommal fordultak meg nála. Eszter nemrég fejezte be az egyetemet, és ez volt az első igazán komoly esete a gyermekrendelőben.
A fiú panaszai szinte felsorolhatatlanok voltak. Napokon át gyötörte migrén, majd amikor az enyhült, éles hasi fájdalom jelentkezett, olyannyira, hogy egyszer a vakbélgyulladás gyanúja is felmerült. Időnként sajgott minden csontja és ízülete, hányinger kerülgette, gyakran gyengének és szédülősnek érezte magát. Olyan tünetegyüttes volt ez, amely akár egy vizsgákra készülő kilencedikesnél is előfordulhat – főként az év végi megmérettetések előtt.
Amikor az iskolában elájult, és mentőt hívtak hozzá, felajánlották a kórházi kivizsgálást, de az édesanyja ezt visszautasította. Márk sem lelkesedett az ötletért: attól tartott, lemarad a tananyaggal, és nem tud majd megfelelően teljesíteni a vizsgákon.
Két hónappal korábban tért haza az apja Trogirból, ahol hosszabb ideig dolgozott. Amint szembesült a fia állapotával, azonnal orvostól orvosig kezdte hordani.
Gábor több mint négy éve elvált. Bár szerette volna magához venni a fiát, ezt több körülmény is nehezítette. Márk jó hírű iskolába járt, ráadásul az intézmény közel volt az édesanyja lakásához. Az apa munkája viszont gyakori és hosszan tartó kiküldetésekkel járt. Nem volt kire rábízni a fiút hetekre vagy akár hónapokra.
Így egyelőre maradt a megszokott rend: Márk az anyjánál élt, a jövőt pedig későbbre halasztották.
Csakhogy ami mostanában történt, az Gábor számára elfogadhatatlan volt. Korábban is előfordult, hogy a fia mogorva volt – ezt betudta a kamaszkornak. Most azonban indokolatlan ingerlékenységet, makacs hallgatást és furcsa bezárkózást tapasztalt. A fiú többnyire csak akkor szólalt meg, amikor már elviselhetetlenné vált a fej- vagy gyomorfájás, és gyógyszert kért.
Az első látogatáskor Gábor nem táplált nagy reményeket. Mégis úgy érezte, a sors vezette őket Eszterhez – a lelkiismeretes, figyelmes fiatal doktornőhöz, aki nemcsak a leleteket nézte, hanem valódi érdeklődéssel fordult a páciensei felé.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz