Azóta nagyjából hetente vagy tíznaponta tértek vissza hozzá. Újabb és újabb beutalókat kaptak, különféle szakrendelésekre küldték őket, vizsgálatok sora követte egymást. Mindezek ellenére komoly eltérést eddig nem találtak: csupán olyan apróbb rendellenességeket, amelyek a serdülőkorban nem számítanak ritkaságnak.

– Az anyja szerint csak színleli az egészet – fakadt ki egy alkalommal Gábor. – De én látom rajta, hogy nem tetteti!

Eszter együttérzően bólintott, miközben újabb vizsgálatokra írt beutalót. Márk közben félrehúzódva álldogált, egyik lábáról a másikra nehezedve, mintha legszívesebben láthatatlanná válna.

Miután apa és fia távoztak, a doktornő elővett egy vastag szakkönyvet, és lapozgatni kezdte. Valami nem hagyta nyugodni. A tünetek mögött mintha több rejtőzne, mint amit a leletek mutattak.

Másnap Eszter ismét összefutott a fiúval. A folyosón, az endokrinológiai rendelés előtt várakozott, fekete kapucnis pulóverébe burkolózva, mintha az anyag redői mögé akarna rejtőzni a külvilág elől.

– Szia, Márk! – szólította meg a doktornő, amikor ebédről visszatérve meglátta.

– Jó napot… – morogta a fiú, tekintetét a padlóra szegezve.

– Hogy vagy ma?

– Nem tudom…

– Suliból jöttél egyenesen?

– Igen.

– Sok órád volt? Gondolom, különórák is akadnak – próbált beszélgetést kezdeményezni Eszter.

– Hát… igen.

– Melyik tantárgyból?

– Matek.

Eszter magában felsóhajtott. Úgy érezte, mintha vallatáson ülne a fiú, aki minden kérdésre csak egyszavas válaszokat ad. Hirtelen ötlettől vezérelve rákérdezett:

– És apukád merre van?

– Dolgozik – felelte Márk, de ajkán halvány, gúnyos mosoly jelent meg.

– Akkor kivel jöttél?

– Egyedül – válaszolta még élesebb éllel a hangjában.

Eszter kissé meglepődött.

– De hiszen te mindig… – kezdte, és a fiú reakciójára várt, miközben érezte, hogy ez a beszélgetés talán fontosabb lehet minden eddigi vizsgálatnál.

– …édesapáddal jársz ide mindig…

– Apa csak magukhoz jön el. Csak ide. A többi helyre egyedül küld. Ott úgysem érdekli semmi – bukott ki hirtelen Márkból, majd mintha megijedt volna a saját szavaitól, félrefordította a fejét.

Esztert váratlanul érte a fiú élessége. Nem tudta, hogyan reagáljon.

– Ugyan már… – mondta bizonytalanul. – Biztosan sok a dolga. Majd legközelebb elkísér, meglátod.

– Persze. Ha legközelebb is magukhoz kell jönni – morogta Márk, és újra a telefonjába temetkezett.

– Rendben, mennem kell, mindjárt kezdődik a rendelés – zárta le gyorsan a beszélgetést Eszter, és igyekezett eltűnni a folyosón.

A következő órákban annyi beteg érkezett, hogy gondolkodni sem maradt ideje, nemhogy elemezni a hallottakat. Csak este, hazafelé menet, amikor végre csend vette körül, tértek vissza a fiú szavai.

Milyen furcsa… Miért mondta ezt? Gábor mindig gondos apának tűnt, látszott rajta, hogy figyel a fiára. Honnan ered ez a keserűség a gyerekben?

A választ már másnap megkapta.

Ahogy megszokott rendelője ajtajához sietett – elhaladva a köhögéstől és orrfújástól hangos, türelmetlen sor mellett –, egy ismerős, kissé görnyedt alakra lett figyelmes. Márk volt az. Ám amikor a fiú észrevette őt a távolból, különös módon még jobban összehúzta magát, mintha láthatatlanná akarna válni.