Aztán végigmérte Rékát.

– Neked mi van? Egy bérelt egyszobás és harmadannyi fizetés, mint az enyém!

Réka nem hátrált meg. A táskájából néhány papírt húzott elő, és az asztalra tette őket.

– Nekem is vannak kimutatásaim – mondta csendesen. – A hitelkártyáid másfél milliós tartozásáról.

Gábor arca megfeszült.

– És az is érdekelne, hová tűnt a nyaraló eladásából származó pénz, ha a nagy üzleti projektedbe végül egy fillért sem tettél bele.

– Turkálsz a pénzügyeimben? – csattant fel Gábor, szinte eltorzult arccal. – Ez törvénytelen!

– Pont annyira, mint amikor az aláírásomat hamisítottad a lakáseladásnál – felelte Réka szárazon.

Júlia döbbenten nézett rájuk, egyikükről a másikukra kapva a tekintetét.

– Kérem… – szólalt meg végül határozottan. – A pénzügyi és jogi vitáikat nem itt kell rendezniük. Most Leventéről van szó.

Rövid szünetet tartott.

– A fiú szenved attól, ami önök között zajlik.

– Az anyja ellenem hangolja! – vágta rá Gábor. – Tegnap például nem volt hajlandó eljönni velem moziba!

– Talán azért, mert három hete ígéred neki, és mindig az utolsó pillanatban mondod le – válaszolta Réka. – Egyszerűen belefáradt a csalódásba.

Júlia felemelte a kezét.

– Elég. Hívjuk be az iskolapszichológust. Levente tegnap már beszélt vele, fontos lenne hallanunk a szakmai véleményét.

A fiatal, barátságos tekintetű pszichológus nyugodt hangon kezdett beszélni:

– Levente komoly érzelmi terhelés alatt áll. Úgy érzi, ő tehet a szülei problémáiról, és attól retteg, hogy elveszíti az édesapját.

– Látod! – fordult diadalmasan Gábor Rékához.

– A beszélgetés során szóba került a legutóbbi veszekedésük is – folytatta a szakember, immár Gábor felé fordulva. – Amikor tolvajnak nevezte az édesanyját, és azt mondta, „mindent elvesz tőle, még a fiát is”.

Gábor arca elvörösödött.

– Ilyet nem mondtam! Ez hazugság!

– A gyerekek ritkán találnak ki ennyire konkrét részleteket – felelte higgadtan a pszichológus. – Különösen olyan kifejezéseket, amelyek jelentését sem értik teljesen. Levente megkérdezte tőlem, mit jelent az, hogy „elperelni a gyereket”, és hogy az egyik szülő megtilthatja‑e a másiknak a találkozást.

Júlia mélyet sóhajtott.

– Gábor, Réka… nyilvánvaló, hogy mindketten szeretik a fiukat. De amit most tesznek, az árt neki. Ha nem tudják békésen rendezni a konfliktusaikat, legalább előtte őrizzék meg a semlegességet.

– Figyelemmel fogjuk kísérni Levente állapotát – tette hozzá a pszichológus. – Szükség esetén szakvéleményt is adok a gyámhatóságnak vagy a bíróságnak.

Gábor arcán egy pillanatra aggodalom suhant át.

Amikor Réka és Levente beköltöztek az új lakásba, az első hét viszonylag nyugodtan telt. Gábor kétszer is elvitte a fiát sétálni, fagyiztak a parkban, sőt egyszer beültek egy kávézóba is.

A következő kedden azonban minden megváltozott.

Késő este dörömbölés rázta meg az ajtót.

– Nyisd ki! – ordította Gábor a lépcsőházban. – Jogom van látni a fiamat!

Az alkoholszag még az ajtón keresztül is érződött. Levente rémülten bújt Rékához az előszobában.

– Apa, kérlek, menj el – szólt ki remegő hangon. – Furcsán viselkedsz!