«Az a kislány… a te lányod?» — kérdezte Zoltán gyanakodva
Ez a titok rombolóan kegyetlen és igazságtalan.
– Nóra, szia.
– Szia – felelte a nő hűvösen, minden lelkesedés nélkül.
Nem sok oka volt örömre. Az exférjét már jó ideje kiszúrta: a ház előtti padon ült, háttal az épületnek. Nóra azonnal a sarok mögé húzódott, abban bízva, hogy Zoltán előbb-utóbb megunja a várakozást és elmegy.
A keresztnevén gondolatban sem szólította. Nem érdemli meg – futott át rajta keserűen.
Hosszú percekig álldogált a fal mellett, míg végül teljesen átfagyott. Arra jutott, hogy nincs értelme tovább bujkálni. Talán fel sem ismeri. Három éve nem találkoztak személyesen, és két teljes esztendőn át csak az ügyvédeken keresztül üzentek egymásnak, miközben Zoltán a vagyonmegosztással zaklatta. Viviennek soha nem volt elég semmi. Nóra következetesen elkerülte a személyes találkozásokat.
Azt hitte, végre lezárult minden. Erre most itt van megint. Vajon mit akarhat?
Talán tényleg nem ismer rá. Rövid frizurát vágatott, a hosszú haj már a múlté, és jó pár kilót is leadott.
Határozott léptekkel indult a bejárat felé. Meddig rejtőzködjön még? Már majdnem elérte a kaput, amikor a ház másik oldaláról váratlanul előbukkant Gergő, a gyerekkori barátja. Ők is itt vettek lakást a feleségével. Épp most kellett ideérnie…
Nóra kedvetlenül köszönt neki, és akaratlanul a pad felé pillantott. Zoltán azonnal felpattant, és elé sietve kitárta a kaput.
– Nóra? Szervusz.
– Szervusz – mondta a nő, miközben Gergő után lépett, de a férfi már el is tűnt a lépcsőházban hosszú, esetlen lépteivel.
Honnan tudta meg a címét? A szülei biztosan nem adták ki. Az apja szóba sem állna vele. Márk? Ugyan, aligha.
– Mit akarsz? – kérdezte Nóra élesen.
– Tudtommal itt lakik a gyerekem.
– Igen? Ebben ilyen biztos vagy?
– Mi van Márkkal? Hol van?
– Ne tettesd az aggódást. Márkkal minden rendben, főiskolára jár.
Nóra lopva az órájára nézett. A gyerekeknek most kellett volna hazaérniük. Csak most hiányzott ez az ember.
Eszébe sem jutott beengedni a lakásba. A szomszédok így is árgus szemmel figyelnek. A harmadikról az a féltékeny nő már azt képzeli, hogy Nóra szemet vetett a férjére. Mintha kellene neki az a kopott szoknyavadász.
– Nos? – rántotta meg türelmetlenül a kilincset. – Mondd gyorsan, miért jöttél.
– Nem hívsz be? Hideg van.
– Nem. Ha a fiadat akarod látni, majd megmondom neki. Találkozhattok valahol máshol, de nem a mi otthonunkban. Sietek.
Zoltán még válaszolhatott volna, amikor gyerekhangok csendültek fel.
– Anya! Anyu, megjöttünk!
Nóra összerezzent. A gyerekek.
Mindketten odafordultak. Elöl egy pufók kislány szaladt, mögötte Márk igyekezett utolérni. A fiú magas, jóképű fiatalember lett, és feltűnően hasonlított a húgára.
Nóra megfeszült. Zoltán a fiát bámulta, szemmel láthatóan megdöbbent, mennyit nőtt.
– Szervusz, Márk – nyújtotta a kezét, mintha egy felnőttet üdvözölne.
A fiú nem fogadta el a kézfogást. Odavetett egy kurta köszönést, majd az anyjához fordult, és felkapta a kislányt.
– Anya, minden rendben? – kérdezte aggódva.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz