– Persze, kincsem. Menjetek fel, mindjárt megyek én is.

Márk a karjában vitte a húgát, még egyszer az apjára nézett, aztán eltűnt a lépcsőházban.

– Anya, ne sokáig, éhesek vagyunk! – hallatszott fentről. – Nélküled nem kezdünk enni!

Zoltán keserűen felhorkant.

– Büszke fiú. Még rendesen köszönni sem tud. Te hangoltad ellenem?

– Nem volt rá szükség. Megtetted te magad.

– Látom, nem unatkoztál az elmúlt években – biccentett a férfi a bejárat felé, ahol a kislány eltűnt az imént, és a tekintetében több kérdés bujkált, mint amennyit kimondott. A levegő megfagyott körülöttük, és Nóra tudta, hogy a következő pillanatokban olyan témára terelődik a szó, amit legszívesebben örökre lezárna.

Zoltán állkapcsa megfeszült, majd a bejárati ajtó felé intett az állával.

– Az a kislány… a te lányod?

Nóra tekintete villámot szórt.

– Természetesen az enyém.

– Nekem meg azt hajtogattad, hogy nem lehet gyereked – vágta rá a férfi élesen. – Most meg kiderül, hogy mégis?

– Úgy tűnik, tévedtél – felelte hűvösen. – Vagy talán csak nem neked kellett megtudnod az igazat.

– És kitől van? – kérdezte gyanakvó éllel a hangjában.

– Micsoda kérdés ez?

– Ki az apja? – préselte ki magából.

Nóra szinte sziszegve válaszolt.

– A lányomról így beszélni nem merészelsz. Ha mondani akarsz valamit, mondd, aztán tűnj el.

Zoltán zavartan megköszörülte a torkát.

– Jó, bocsánat… De a korából ítélve akár az enyém is lehetne. Ha így van, akkor még a házasságunk alatt csaltál meg. Titokban viszonyt folytattál valakivel, miközben a tisztességet játszottad.

– Menj a pokolba – csattant fel Nóra.

– Akkor mégis ki az?

– Egy ostoba ember – felelte metsző iróniával. – De hálás vagyok a sorsnak, hogy végül megóvott tőle. Most végre nyugodtan élek.

Ezzel belépett a lakásba, és már csukta volna az ajtót, amikor Zoltán gyorsan odatette a lábát a résbe.

– Ezt még nem beszéltük meg.

– Hallgatlak – fordult vissza kelletlenül.

– Ha jól sejtem, ez egy háromszobás lakás.

– Mi közöd hozzá?

– Új építésű ház, tágas helyiségekkel. Tudom, milyen itt. Mi meg négyen szorongunk egy régi, apró panellakásban.

– És ez az én problémám?

– Az, hogy annak idején nem volt igazságos az osztozkodás.

Nóra hitetlenkedve felnevetett.

– Tessék?

– Fele-fele arányban osztottuk el az értéket. Pedig ott van Márk is. Nekem több járt volna. Add vissza a pénzt, ami a fia része volt.

– Teljesen megőrültél? – nézett rá döbbenten. – A fiad velem él, ez az első. A lakást pedig közösen vettük, azonos befizetéssel, ez a második.

– Tehát nem fizetsz?

– Egy fillért sem.

– Akkor cseréljünk lakást. Te költözöl a miénkbe, mi jövünk ide.

– Komolyan ennyire elvesztetted a maradék eszedet is?

– Vivien megint várandós, ráadásul az anyja is folyton nálunk lóg – kezdte sajnáltatni magát Zoltán, hangját panaszosra fogva. – Légy már belátó.

Nóra pontosan ismerte ezt a taktikát. Évekig hallgatta a nyavalygását, amíg végül bele nem fáradt mindenbe.

– Hagyj békén – mondta fojtott indulattal.

Ekkor léptek be a kapun a szomszédok, Eszter és Benedek. Fiatal házaspár voltak, a ház még félig üresen állt, így a lakók ismerték egymást.