«Hálás vagyok neked.» — Réka hidegen letette a kulcsot
Hazugságai gyávák és aljasak.
— Réka, hallottad már, hogy a te Gergőd tegnap megnősült? — Eszter a kerítésnek dőlve szinte izzott az izgalomtól. — A saját szememmel láttam, ahogy kijöttek az anyakönyvi hivatalból!
Réka kezében megállt a mozdulat; a frissen vásárolt kenyérrel teli szatyor félúton maradt a bejárati ajtó felé. Olyan érzése támadt, mintha jeges vízzel öntötték volna le.
— Micsoda? Miről beszélsz? — kérdezte remegő hangon, igyekezve uralkodni magán. — Tegnap még telefonon beszéltünk…
— Attól még így van! — Eszter közelebb lépett, és bizalmas suttogásra váltott. — Egy fiatal lány volt mellette, világos hajú. Hófehér fátyol, hatalmas csokor a kezében. Gergő új öltönyt viselt, piros nyakkendővel. Úgy viselkedett, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
A szatyor kicsúszott Réka ujjai közül, a kenyerek végiggurultak a lépcsőn. Ő csak nézte őket bénultan. Három éven át éltek együtt. Három éven keresztül tervezgette vele a közös jövőt, arról beszélt, milyen kényelmes lesz majd az élete Réka tágas lakásában.
— Jól vagy? — Eszter aggódva fürkészte az arcát. — Teljesen elsápadtál.
— Semmi baj — felelte lassan, miközben lehajolt összeszedni a kenyeret. — Köszönöm, hogy szóltál.
A negyedik emeletig vezető lépcsők most végtelennek tűntek. Minden fok fájt. A kulcsát alig találta meg a táskájában, annyira remegett a keze. Az előszobában ott hevertek Gergő régi, elnyűtt papucsai, amelyeket mindig nála hagyott.
Nagy nehezen bepötyögte a számát.
— Halló… Gergő? — próbált egyenletesen beszélni.
— Réka! — hangja feszült volt és idegen. — Miért hívsz? Mondtam, hogy ma elfoglalt vagyok.
— Elfoglalt? — leült az előszobai kis puffra. — Talán az esküvőddel vagy elfoglalva?
Súlyos csend ereszkedett közéjük.
— Réka… ez nem egészen úgy van… nem teljesen…
— Nem úgy? — hangja megcsuklott. — Akkor hogyan, Gergő? Csak úgy gondoltad, aláírsz egy papírt unalmadban?
— Engedd, hogy elmagyarázzam!
— Tessék! — felpattant, és fel-alá járkált a szobában. — Három évig szerelmet vallottál, ígéreteket tettél, közben pedig másnak lettél a férje!
— Nem volt templomi esküvő! Csak aláírtuk a papírokat! Az teljesen más!
— Más? — megállt a tükör előtt: haja zilált, szeme vörös a könnyektől. — Számomra nincs különbség!
— Ne reagáld túl… ez csak formalitás… A lány gyereket vár… a szülei ragaszkodtak hozzá… nem volt választásom…
— Legalább nekem mondhattad volna! Figyelmeztethettél volna!
— Nem akartalak fölöslegesen megbántani… Ez nem változtat semmin köztünk… Tudod, hogy téged szeretlek…
— Elég — suttogta.
Kinyomta a hívást, és hosszú ideig mozdulatlanul ült. Aztán a szekrényhez lépett. Két inge lógott bent, gyűrötten, az illata még érződött rajtuk. Lerántotta őket a vállfáról, és a padlóra dobta.
— Semmi sem változik? — keserűen felnevetett. — Három éve várom, hogy megkérd a kezem.
A telefon újra rezegni kezdett. Gergő neve villogott a kijelzőn. Lenémította.
A konyhába ment, vizet tett fel forrni. Lassan csillapodott a remegés, a gondolatai kitisztultak. A szekrény alsó polcáról elővette a félretett pénzt: ötezer forintot, amit közös nyaralásra gyűjtöttek.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz