«Én csak a saját otthonomat védem» — határozott nemet mondott
Kegyetlen önzés, végre nemet mertem mondani.
A hal pikkelye makacsul rátapadt az ujjaimra, hideg és nyálkás volt, fémesen csillogott a konyhai lámpa fényében. Kárászokat tisztítottam — Gergő egy egész vödörrel hozott haza a horgászatról, mintha legalábbis egy halfeldolgozó üzemet vezetnék. A kötényem csupa víz és vérpötty, a kezemnek iszap- és halszaga volt, amikor betoppant az anyósa. Természetesen előzetes telefon nélkül.
— Eszterkém, sütöttem egy kis káposztás pitét, hiszen azt szereted, nem? — Ilona úgy préselte be magát a konyhába, mintha az ajtó túl szűk lenne hozzá, a kezében gőzölgő tepsit tartott, gondosan konyharuhába csavarva.
Valójában a húsos a kedvencem, de ezt persze nem mondtam ki. Rámosolyogtam, bólintottam, hálálkodtam. Ő pedig már le is telepedett az asztalhoz, és abból a teáskannából töltött magának, amelyben az előbb még magamnak forráztam teát.
— Gergő merre van? Csak nem a kanapén heverészik? — csóválta a fejét azzal az elnéző, mindentudó mosollyal, amely azt jelentette: férfiak, ugyan mit várhatnánk tőlük.
— Éjszakás volt, most pihen — feleltem kurtán, és tovább kapargattam a pikkelyeket. A vízcseppek a csempére és az ablakra fröccsentek. Tudtam, hogy utána majd mindent súrolhatok.
Ilona beleharapott a saját sütijébe, elégedetten hümmögött, majd szinte mellékesen hozzátette:
— Eszter, lenne egy apró kérdésem… Tudod, Márk, Gergő unokaöccse? Réka fia. Győrben kezd egyetemet, de nem kapott kollégiumi férőhelyet. Arra gondoltam…
A kés megcsúszott, és felsértette az ujjam. Nem mélyen, de a vér azonnal kibuggyant. A csap alá tartottam a kezem, miközben már előre tudtam, mi következik: „csak ideiglenesen”, „nem sok időre”, „észre sem veszitek”.
— …talán lakhatna nálatok egy darabig? Tényleg csak pár hónap, amíg megoldódik a kollégium. Olyan rendes fiú, egész nap a számítógépe előtt ül, csendes, mint egy kisegér. Ott az a szabad szobátok is, Gergő dolgozószobája…
Dolgozószoba. Az a helyiség, ahol vasalok, télen szárítom a ruhákat, és a könyveimet tartom. De számára az csak egy „üres szoba”.
— Ilona, erről mi még nem beszéltünk Gergővel…
— Dehogynem! — vágott közbe vidáman. — Már egyeztettem vele. Neki nincs kifogása. Azt mondta, persze, megkérdez téged is, de alapvetően rendben van.
Alapvetően. Vagyis a döntés megszületett, én csupán értesítést kaptam róla. A mosogató felé fordultam, hogy ne kelljen látnom az elégedett arcát. A kárászok üveges szemmel meredtek rám.
— Mikor jön? — kérdeztem halkan.
— Jövő héten! Már meg is mondtam neki, hogy örömmel várjátok. Aranyos, illedelmes gyerek, majd meglátod. Meghúzódik a sarokban a laptopjával, és kész.
Ekkor Gergő is előkerült, kócosan, gyűrött pólóban. Végignézett a jeleneten: anyján, rajtam, a halakon.
— Anya, hoztál pitét?
— Káposztásat, a kedvenced!
Neki is a húsos az igazi, de ő sem szólt. Leült Ilona mellé, beleharapott a sütibe. Ők ketten jóízűen ettek, én pedig a késsel a kezemben azon töprengtem, miért nem tudom egyszerűen kimondani, hogy nem. Miért ilyen nehéz határt húzni?
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz