— Eszter, ugye nincs ellenedre, hogy Márk ideköltözik? — kérdezte Gergő, de rám sem nézett, már a második pitéért nyúlt.

Vállat vontam. Mit érne az ellenkezés, ha már minden eldőlt? A gyomromban forró, kemény csomó feszült, mégis folytattam a halpucolást, gépiesen, kitartóan. A pikkelyek szanaszét repültek, mintha a türelmem apró darabjai lennének.

A láthatatlan lakótárs

Két hét eltelt, és még mindig idegennek éreztem a helyzetet. Márk valóban csendes volt — annyira, hogy a némasága szinte nyomasztott. Úgy közlekedett a lakásban, mint egy árnyék: mezítláb lépdelt a parkettán, az ajtaja hangtalanul záródott, még a köhögését is visszafogta.

Mégis mindenütt ott volt. A bögréje kávémaradékkal az előszoba ablakpárkányán árválkodott. A laptop töltője a mi ágyunk melletti egyetlen konnektorban lógott — ott, ahová én a hajszárítómat szoktam dugni. A konyhaasztalon morzsák jelezték az éjféli nassolását. A fürdőben a törölközője azon a fogason lógott, ahol az én köntösömnek kellett volna.

— Márk, vacsoráztál? — kérdeztem egy este, amikor a hűtő előtt találtam.

— Aha — felelte kurtán, anélkül hogy felém fordult volna.

— Készítettem fasírtot, a második polcon van.

— Láttam.

Ennyi. Mintha minden szó külön erőfeszítésébe kerülne. Fogott egy joghurtot — azt az egyet, amit magamnak vettem reggelire —, és szó nélkül eltűnt a szobájában. Köszönni sem jutott eszébe.

Amikor panaszkodtam Gergőnek, csak legyintett.

— Eszter, ne keresd a hibát mindenben. Tanul, fáradt. Nem mindenki társasági ember.

— Nem azt várom, hogy órákig beszélgessen velem. Csak egy kis alapvető udvariasságot.

— Udvarias ő. Egyszerűen zárkózott.

Zárkózott. Ezzel a szóval intézett el mindent. De bennem egyre erősödött az érzés, hogy ez a csend nem ártatlan, és hogy a történetünk valójában csak most kezd igazán kibontakozni.

Zárkózott. Ezzel a szóval söpörtek félre mindent. Csakhogy a hallgatásának volt egy sajátos, kellemetlen súlya. Olyan apró helyzetekben mutatkozott meg, amelyek külön-külön jelentéktelennek tűnhettek, együtt mégis fullasztóvá váltak.

Amikor szó nélkül eltüntette a hűtőből az utolsó szelet tortát, amit kifejezetten Rékának tettem félre. Amikor egy órára bevonult a fürdőszobába, majd úgy jött ki onnan, mintha a lakás üres lenne. Vagy amikor a fülhallgatóján keresztül bömböltette a zenét – elvileg csak magának, mégis áthallatszott a falon a tompa dübörgés –, és a kérésemre, hogy halkítsa le, csupán egy rövid biccentéssel reagált.

Egyik reggel az éjszakai műszak után vonszoltam haza magam. A szemem égett a fáradtságtól, a gondolataim szétestek, és csak arra vágytam, hogy lezuhanyozzak, majd beessek az ágyba. Ahogy beléptem, Márk alsónadrágban állt a folyosó közepén, és valamilyen nyújtógyakorlatot végzett. Meglátott, de nem kapta össze magát, nem húzódott félre. Mintha természetes lenne, hogy ott tornázik.

— Jó reggelt — jegyeztem meg élesen.

— Ühüm — fújta ki a levegőt, miközben lehajolt, hogy megérintse a padlót.

Szó nélkül kikerültem, bementem a hálóba. Gergő keresztben feküdt az ágyon, mint egy szétterülő csillag. Az én párnámon egy töltőkábel hevert — Márk telefonjáé. Valószínűleg éjszaka itt töltötte, aztán ott felejtette.