– Egy hete lakik nálunk, átveszi az irányítást, beleszól mindenbe, megmondja, hogyan éljünk, és még azt is természetesnek veszi, hogy az én tulajdonomról döntsenek nélkülem. És ez még csak a kezdet…

– Tudja mit, Judit? Ha már itt tartunk, beszéljünk végre őszintén – folytatta Réka, hangjában feszültséggel, de határozottan. – A fia tíz éve az én lakásomban él, az én autómat használja. Egy évtizede szerel klímákat, miközben a saját vállalkozásról szóló tervei mindig csak tervek maradtak. Hányszor hallottam már, hogy „most jön el az idő”, „még egy kis tapasztalat kell”… Mindig új ötlet, új ígéret – de soha semmi kézzelfogható eredmény.

– De legalább igazi házigazda! Főz, rendet tart, gondoskodik rólad! – vágott közbe Judit sértetten.

– Szegeden ebből nem lehet megélni, ezt maga is pontosan tudja – felelte Réka. – Mit vár még tőlem? Hogy én teremtsem elő a pénzt, szervezzem az ünnepeket, főzzek, gyereket szüljek, és közben még az ön lakhatását is finanszírozzam?

– Én csak a család érdekét nézem! – tárta szét a karját az anyós.

– A családét? – Réka hitetlenkedve megrázta a fejét. – Nem. Ön a saját kényelmét védi. Azt szeretné, ha a fia mindig a közelében maradna, és lenne mellette egy meny, aki mindent kifizet. De ez nem így működik.

– Réka, kérlek… – próbálta csitítani Márk.

– Nem, most végigmondom! Tíz éven át hallgattam. Tűrtem a nagy szavakat Szeged lehetőségeiről, a majdani közös vállalkozásról. Hittem neked. És most ott tartunk, hogy a hátam mögött az én lakásomat akarjátok értékesíteni?

– És miért ne? – felelte Judit váratlan nyugalommal. – Ugye nem gondoltad komolyan, hogy hagyom, hogy a fiam egy olyan lakásban éljen, amit a felesége vett? Ez sérti a férfi büszkeségét.

– A férfi büszkeségét? – Réka keserűen elmosolyodott. – Az nem sérti, hogy tíz éve az én keresetemből él?

– Márk csak kereste a helyét! – tiltakozott az anyja. – Ráadásul gondoskodó: főz rád, takarít…

– Mint egy alkalmazott? – vágott vissza Réka. – És talán ideje lenne abbahagyni, hogy egy negyvenkét éves férfit „Márkocskának” hívjon.

Judit arca elfehéredett.

– Hogy merészeled! Márk, azonnal tedd helyre ezt a… ezt a hangnemet!

Márk mozdulatlanul állt, arca sápadt volt, homlokán apró verejtékcseppek gyűltek.

– Anya… Réka… talán nem kellene ezt így…

– Figyeljen rám nagyon alaposan – fordult ismét az anyósához Réka. – A lakást még a házasságkötés előtt, a saját megtakarításomból vettem. Egyedül az én nevemen van. Senkinek, semmilyen ingatlanközvetítőnek nincs joga rendelkezni fölötte.

– Ugyan már! – legyintett Judit. – Van egy megbízható ismerősöm, nagy tapasztalattal…

– Aki valami kétes ügylettel próbálta volna átjátszani az ingatlanomat? – szakította félbe Réka.

– Ez nem kétes ügy! – csattant fel Judit. – A jövőtöket akartam biztosítani! Két lakást vehettetek volna: egyet magatoknak, egyet nekem. Segíthettem volna az unokák körül…

– Milyen unokák? – kérdezte halkan Réka, majd férjére nézett. – Márk, egy hete figyellek, és alig ismerek rád. Minden mondatod előtt az anyádra pillantasz, minden döntésedhez az ő jóváhagyása kell. Pedig régen nem ilyen voltál… amikor még Gödöllőn élt.