«Nóra senkinek nem adósa» — vágott vissza Eszter, majd letiltotta
A könyörgés hamis, méltatlan és fájdalmas.
– Jó napot, Hajnalka. Megvagyunk, dolgozom, a gyerekek most vakáción vannak. És maguk hogy vannak? Nem számítottam a hívására.
– Jaj, Eszterkém, inkább ne is kérdezd! Nagyon rosszul. Egyik baj ér a másik után, képtelen vagyok kilábalni belőlük. Most például eltört a lábam, fekszem, menni sem tudok, pedig itt a nyár, a munka nem vár. Az öreg is betegeskedik, egyedül semmire sem megy. A ház körül is lenne tennivaló, a kertben is akad elég dolog.
– Értem. Kitartást kívánok, remélem, hamar rendbe jön.
– Könnyű azt mondani, hogy rendbe jövök! De hogyan, amikor minden összecsap a fejem felett? És Márk sem különb! Mondd csak, benneteket legalább felhív? Küldi a gyerektartást?
Eszter kissé eltartotta a fülétől a telefont, lassan kortyolt a teájából, miközben hallgatta volt anyósa végeláthatatlan panaszáradatát. Az asszony megállás nélkül beszélt, egy pillanatnyi szünetet sem hagyva. Kérdezett ugyan, de választ nem várt, máris visszakanyarodott a saját nyomorúságához, mintha attól félne, hogy félbeszakítják. Biztos nagy lehet a baj, ha még arra is rávette magát, hogy éppen őt, a „rossz” Esztert tárcsázza. Hajnalka nem az a fajta, aki ok nélkül telefonálgat.
Eszterben felmerült, miért is vette fel egyáltalán. Nyugodtan tehetett volna úgy, mintha nem hallaná a csörgést. Annyi sérelmet kellett elviselnie ettől az asszonytól, hogy akár szóba sem állhatna vele, senki nem ítélné el érte. Mégis, bármilyen volt is a kapcsolatuk, a gyerekeknek ő az egyetlen nagymamájuk. Nóra mindent hallott korábban, amit a nagymama róluk mondott, és saját maga döntött úgy, hogy nem kér ebből a viszonyból. Benedek viszont még kicsi, sok mindent nem ért, és hiányzik neki a nagyi. Talán Hajnalka meggondolta magát, talán rendezni szeretné a dolgokat. Érdemes lenne most Eszternek a múlt sérelmeit felemlegetnie?
E gondolatok közben teljesen elveszítette a beszélgetés fonalát, és csak akkor tért magához, amikor éles hang hasított a kagylóból.
– Halló, Eszter! Itt vagy? Hallasz engem?
– Hallom, nem kell kiabálni.
– Ha hallasz, miért nem válaszolsz? Már kétszer kérdeztem, mi van azzal a Márkkal. Szokott hívni benneteket?
– Nem. Eleinte még telefonált, beszélt a gyerekekkel, aztán az a nő úgy felkavarta a dolgokat köztünk és közte is, hogy abbamaradt minden. De hiszen erről maga is tud.
– És a tartásdíj? Legalább azt fizeti?
– Nem. Több mint egy éve egy fillért sem küldött. Nem is könyörgünk érte, megoldjuk a magunk erejéből. Csak ennyit.
– A tartozása csak gyűlik és gyűlik. Maga az anyja, tudnia kellene, mi zajlik a fia körül. Ha ez így megy tovább, még a szülői jogaitól is megfosztatom – csattant fel a hang a vonal túlsó végén.
Aztán a keménykedés hirtelen panaszos sóhajba váltott.
– Nekünk se telefonál már. Pedig hónapról hónapra támogattuk pénzzel. Amióta lebetegedtem, nem dolgozom, a nyugdíjból meg alig futja valamire. Egyszer nemet mondtunk, másodszor is, és kész, onnantól még hívni sem hív. Jaj, Eszterkém, ne haragudj rám, hogy az előbb úgy letorkoltalak… csúnyákat mondtam. Mégiscsak a fiam, a vérem. Te idegen vagy nekünk, ő meg… hát, mégis a gyerekünk. És látod, mire képes! Ahelyett, hogy idejönne segíteni, csak visz innen mindent: zöldséget, befőttet, savanyúságot. De hogy ő törje magát? Ugyan! Inkább fél, nehogy megerőltesse magát azzal a nővel együtt.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz