«Nóra senkinek nem adósa» — vágott vissza Eszter, majd letiltotta
A könyörgés hamis, méltatlan és fájdalmas.
– Jó napot, Hajnalka. Megvagyunk, dolgozom, a gyerekek most vakáción vannak. És maguk hogy vannak? Nem számítottam a hívására.
– Jaj, Eszterkém, inkább ne is kérdezd! Nagyon rosszul. Egyik baj ér a másik után, képtelen vagyok kilábalni belőlük. Most például eltört a lábam, fekszem, menni sem tudok, pedig itt a nyár, a munka nem vár. Az öreg is betegeskedik, egyedül semmire sem megy. A ház körül is lenne tennivaló, a kertben is akad elég dolog.
– Értem. Kitartást kívánok, remélem, hamar rendbe jön.
– Könnyű azt mondani, hogy rendbe jövök! De hogyan, amikor minden összecsap a fejem felett? És Márk sem különb! Mondd csak, benneteket legalább felhív? Küldi a gyerektartást?
Eszter kissé eltartotta a fülétől a telefont, lassan kortyolt a teájából, miközben hallgatta volt anyósa végeláthatatlan panaszáradatát. Az asszony megállás nélkül beszélt, egy pillanatnyi szünetet sem hagyva. Kérdezett ugyan, de választ nem várt, máris visszakanyarodott a saját nyomorúságához, mintha attól félne, hogy félbeszakítják. Biztos nagy lehet a baj, ha még arra is rávette magát, hogy éppen őt, a „rossz” Esztert tárcsázza. Hajnalka nem az a fajta, aki ok nélkül telefonálgat.