És a szóáradat nem akart elapadni. Eszternek esélye sem volt közbeszólni. Eszébe jutott, mit mondogatott a nagymamája az efféle emberekről: velük könnyű trágyát lapátolni, mert levegőt sem hagynak a másiknak. Az anyósa mindig is ilyen volt – örökké saját magáról beszélt, a sérelmeiről, a balsorsáról. Ha hozzájuk látogatott az ember, végeláthatatlan monológ következett arról, mennyire szerencsétlen és mennyit szenved.

Most azonban valóban nagy lehetett a baj, ha még telefonálni is rászánta magát, és bocsánatot is kért – még ha csak félvállról, a panaszáradat közé szúrva is. A mondatok foszlányai eljutottak Eszterig, de csak fél füllel hallgatta. Időnként odaszúrt egy-egy rövid választ, anélkül hogy igazán figyelt volna.

Hirtelen bevillant neki, milyen volt, amikor egyedül maradt két kisgyerekkel a műtétje után. Dolgozni nem tudott, lábadozott, és minden fillér számított. Márk pedig – mint a süllyedő hajóról menekülő patkány – eltűnt az életükből. Gyáván, magyarázat nélkül lépett le, épp akkor, amikor Eszter az operációs asztalon feküdt. Később derült ki, hogy már jó ideje volt valakije: egy fiatalabb, csinosabb, egészséges nő.

Nem olyan, mint ő. A fia születése után nőgyógyászati problémák jelentkeztek, több beavatkozáson is átesett. Mostanra – lekopogja – rendbe jött, de akkoriban a tehetetlenségtől legszívesebben üvöltött volna. Teljes kilátástalanság volt az egész. Amikor kiengedték a kórházból, alig maradt pénzük, és még az anyósa is szemrehányást tett: hogy ő csak henyél, míg az asszony vigyáz a gyerekekre, eteti-itata őket. Elég volt ebből, vigye haza a kicsiket, és tanuljon meg maga megbirkózni a gondjaival.

Hogy mennyire nehéz időszak volt, azt senkinek sem kívánná. A támogatások szinte teljesen a gyógyszerekre mentek el, és még abból is csak a legszükségesebbeket tudta kiváltani. Gyakran szűkösen éltek, előfordult, hogy vacsorára alig jutott valami.

Egyszer a gyerekek megemlítették az apjuknak, hogy nincs pénz élelmiszerre. Márk nagyvonalúan átutalt háromezer forintot. Ő elküldte az összeget, estére viszont jelentkezett az új párja. Olyan hangosan ordított a telefonba, hogy szinte beleremegett a készülék: nekik sincs elég pénzük, és még ezek az élősködők is…

A kiabálás visszhangja még sokáig ott csengett Eszter fülében.

Nem érte be ennyivel a támadás. Másnap reggel az anyósa, Hajnalka is telefonált, és ő sem fogta vissza magát. Kérdőre vonta Esztert, miféle nevelés az, hogy a gyerekek pénzért könyörögnek az apjuknak. Azt hajtogatta, hogy koldusokat farag belőlük, pedig az anya dolga eltartani a saját gyerekeit, nem pedig a felelősséget az apára hárítani. Amikor világra hozta őket, gondolnia kellett volna arra is, hogy elsősorban az ő terhei lesznek, nem máséi. Oldja meg egyedül az életét, de a gyerekeket ne uszítsa Márk ellen – tette hozzá élesen. Sőt, még azt is odavetette, hogy talán ideje lenne tisztázni, valóban az ő fiáé‑e a két gyerek, mert ismerik ők az „olyan nőket”, mint Eszter.

A vádak úgy martak bele, mintha késsel hasították volna fel a lelkét. Saját maga miatt még csak-csak lenyelte volna a sértéseket, de a gyerekeit érintő szavakat képtelen volt elfogadni. Létezhet olyan apa, aki végleg hátat fordít a saját fiának és lányának?