A vonal túlsó végén türelmetlen sóhaj hallatszott.

– Miért kellene a hétvégére várni? És minek kérdezgetni őket? Küldd el Nórát akár taxival, egy hét alatt rengeteg mindent… – kezdte Hajnalka, és Eszter már előre érezte, hogy a beszélgetés újabb feszültséget tartogat.

– …mindent el lehetne végezni – folytatta Hajnalka ellentmondást nem tűrő hangon. – Nóra már nem kisgyerek, tizenkét éves múlt, igazán leszokhatna arról, hogy egész nap a telefonját nyomkodja. Küldd csak egyedül. Benedekre semmi szükség, csak lábatlankodna, zajongana, és még a munkáról is elvonná a lányt. Te pedig ráérsz hétvégén lejönni, akad itt tennivaló bőven mindenkinek.

Eszterben megfagyott a levegő. A döbbenettől szinte mozdulni sem tudott. Hát persze – gondolta keserűen –, az emberek aligha változnak meg. Ha valaki egész életében fölényesen bánt másokkal, belül rosszindulat marta, és mindig talált okot a sértődöttségre, attól öregkorára sem válik angyallá. A betegségek és a magány nem nemesítik meg, legfeljebb még inkább felszínre hozzák a keserűséget és az önzést. Kár volt felvennie ezt a hívást. Kár volt megsajnálnia. Vannak, akiket nem kell megmenteni a saját következményeiktől – futott át rajta. Nem fog rohanni hozzá, és a lányát sem engedi, még akkor sem, ha Nóra netán kíváncsi lenne.