Eszter döbbenten meredt a férjére. Valóban ezt mondta volna?

— Nem így értettem… — hebegte Gábor. — Csak annyit akartam, hogy anya bármikor maradhasson nálunk…

— Természetesen a saját lakásában marad — javította ki Ilona hűvösen. — Mert most már ez az én otthonom.

Eszter ekkor előkapta a telefonját, és tárcsázni kezdett.

— Kit hívsz? — kérdezte gyanakvóan Ilona.

— Egy ügyvédet. Tisztázzuk, mennyire „törvényes” ez az egész.

— Csak nyugodtan — legyintett Ilona. — A papírok rendben vannak. A közjegyző mindent ellenőrzött.

Ám ahogy Eszter a telefonba részletesen ismertette a helyzetet, Ilona arca fokozatosan elsápadt.

— Igen… a lakást még a házasság előtt vásároltam… Igen, a férjem az én tudtom nélkül ajándékozta el… Értem… Rendben, várjuk — mondta, majd bontotta a vonalat.

Ezután az anyósára nézett.

— Ilona, rossz hírem van. Az ajándékozási szerződés érvénytelen. Gábor nem adhatott tovább olyasmit, ami nem az övé.

— Hogyhogy nem az övé? — kérdezte Gábor elsápadva. — Hiszen házasok vagyunk!

— A házasság előtti szerzemény különvagyon marad — felelte Eszter higgadtan. — Legfeljebb a saját tulajdonrészeddel rendelkezhetnél. De abból egyetlen négyzetmétered sincs.

Ilona arca hirtelen minden színt elveszített, és nagy lendülettel rogyott le a kanapéra, miközben a kezében tartott iratok megremegtek. A szobában feszült csend telepedett meg, és mindannyian érezték, hogy a következő percek döntőek lesznek.

— Ez képtelenség… A közjegyző mégiscsak hitelesítette az iratot… — hebegte Gábor, mintha az utolsó kapaszkodójába próbálna belemarkolni.

Eszter hangja higgadt maradt.
— A közjegyző azt foglalja okiratba, amit elé tesznek. Nem az ő feladata volt megvizsgálni, hogy valóban rendelkezel‑e az ingatlannal.

Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Néhány perc múlva megérkezett Balázs, az ügyvéd: őszülő halántékú, komoly tekintetű férfi, aki gyorsan átlátta a helyzet súlyát.

— Lássuk az iratokat — kérte röviden.

Alaposan átnézte az ajándékozási szerződést és a tulajdoni lapot, majd lassan megrázta a fejét.

— Ez az ügylet semmis — jelentette ki tárgyilagosan. — A férje nem volt tulajdonos, így nem is ruházhatta át a lakást. Jogilag olyan, mintha meg sem történt volna.

— És most mi következik? — kérdezte Gábor bizonytalanul.

— Bírósághoz kell fordulni, hogy hivatalosan is kimondják az érvénytelenséget. Időbe telik, de az ítélet borítékolható.

Ilonából ekkor kitört a zokogás.
— Gáborkám, hát hogy történhetett ez? Azt ígérted, hogy lesz egy saját otthonom…

— Anya, én… nem gondoltam, hogy ebből baj lehet. Azt hittem, ez így rendben van…

Eszter közbeszólt, de a hangja nem volt támadó, inkább kíváncsi.
— Ilona, megkérdezhetem, ki javasolta ezt a megoldást?

Az asszony szipogva felelt:
— A szomszédom, Hajnalka. Azt mondta, sokan csinálják így. A fiatalok ne tudják elherdálni a vagyont, inkább kerüljön a szülők nevére.

— A közjegyzői díjat is ő fizette? — kérdezte Eszter élesen.

— Nem… — ismerte be Ilona kelletlenül. — A pénzt Emese adta.

— Miféle Emese? — kapta fel a fejét Eszter.

— Hát apád testvére. Egy hónapja járt nálunk. Azt mondta, segíteni akar a családnak. Ő magyarázta el, hogyan lenne célszerű intézni a lakást.