“Nincs ennyi szabad pénzem.” — Nóra megdermedve
Igazságtalan és fájó, hogy mindig én fizetek.
– Segíts már, utalj át anyunak ötvenezer forintot a születésnapjára, most épp elég szorosan állok anyagilag – vetette oda Márk, mintha csak azt kérdezné, mi legyen a vacsora.
– Ezt most komolyan gondolod? – Nóra megdermedt a konyhaasztal túloldalán. A frissen főtt kávé illata még ott lebegett a levegőben, de a nő gyomra hirtelen görcsbe rándult. Igyekezett higgadt arcot vágni, noha belül villámcsapásként érte a kérés.
Márk hátradőlt a széken, karját összefonta a mellkasa előtt. A rendszerint nyílt és barátságos tekintete most feszültté vált, a homloka közepén apró ránc húzódott. Egy évvel volt idősebb Nóránál – harminchét éves, míg a felesége harminchat –, és mióta nagyobb lakásba költöztek a főváros peremén, mintha láthatatlan teher nehezedett volna rá. Nóra tudta, mennyire kiszipolyozza az informatikai cégnél végzett munkája: szoros határidők, maximalista ügyfelek, állandó készenlét. A pénz kérdése azonban mindig kényes pont volt köztük. Erről csak halkan beszéltek esténként, amikor Levente már aludt a saját szobájában.
– Persze, hogy nem viccelek – felelte Márk, és nem kapta el a tekintetét. – Holnap tölti be a hatvanat. Gondolj bele, mennyit segített nekünk! Amikor Levente megszületett, minden hétvégén itt volt: főzött, mosott, vigyázott rá, hogy mi tudjunk pihenni. Nem akarom, hogy az ünnepsége nevetséges legyen. Étterem, műsorvezető, virágok – neki ezek számítanak.
Nóra lassan letette a kanalat a zabkásás tányérba. Hirtelen minden ízetlenné vált. Könyvelőként dolgozott egy kisebb logisztikai vállalatnál; biztos fizetést kapott, de jóval szerényebbet, mint a férje. A családi kassza forintra pontosan volt megtervezve: lakáshitel, óvoda, bevásárlás, rezsi. Ötvenezer forint nem aprópénz volt, hanem a biztonsági tartalékuk jelentős része. Abból fedezték volna Levente különóráit, vagy ha váratlanul elromlik az autó. Márk bőkezűsége a rokonaival szemben az utóbbi időben inkább felelőtlenségnek tűnt.
– Álljunk meg egy percre – tolta félre a tányért Nóra. – Nincs ennyi szabad pénzem. Félretettem Levente karácsonyi ajándékára, tudod, arra a robotépítős készletre vágyik. Meg az angol tanfolyamra is. Emese néni aranyos, ebben nincs vita, de miért nekem kell előteremtenem ekkora összeget? Nemrég kaptál prémiumot.
Márk hangosan kifújta a levegőt, és megdörzsölte a halántékát. Odakint rákezdett az eső, apró cseppek kopogtak az ablakpárkányon. Felállt, tett néhány lépést a konyhában – a fehér szekrényeket Nóra festette át tavaly tavasszal –, majd az ablakhoz sétált, és a nedves udvart figyelte.
– A prémium már elment… tudod – morogta. – A srácokkal elutaztunk horgászni, be kellett szállni a faház árába, meg vettem új felszerelést. A telefonom hitelét is lezártam. Anyu nyugdíja nem sok, és ez a hatvanadik születésnap neki tényleg nagy dolog. Utald el, kérlek. Visszaadom, ígérem.
A „visszaadom” szó ismerősen csengett Nóra fülében. Nem először hallotta. Márk jó férj volt: esténként mesét olvasott Leventének, emlékezett az évfordulókra, néha ok nélkül virággal állított haza. De ha pénzről volt szó, olyan volt, mint egy gyerek az édességboltban – amit megkívánt, azt azonnal meg akarta szerezni. A családi költségvetés vezetése mindig Nórára maradt, színes jelölésekkel, precíz oszlopokkal.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz