– Beszéljünk nyíltan – lépett közelebb a férjéhez, és a vállára tette a kezét. – Nagyon kedvelem Emesét. Csodás nagymama, Leventét rajongásig szereti, a pitéi pedig verhetetlenek. De ötvenezer forint a megtakarításom fele. Mi lesz, ha hirtelen szükségünk lesz rá? Emlékszel, amikor nyáron Levente belázasodott, és majdnem ennyit fizettünk vizsgálatokra meg gyógyszerekre? Nem akarok megint üres számlát nézni rettegve.

Márk megfordult, arcán egy pillanatra bosszúság villant, amit hamar felváltott a fáradtság. Átölelte Nórát, magához húzta. A nő néhány másodpercig hagyta, hogy a férje vállába fúrja az arcát; az ismerős illat – kávé és kölni keveréke – megnyugtatta.

– Nórikám, kérlek. Ez egyszeri alkalom. Összeszedem magam, komolyan. Az ünnepség után rendbe teszem a dolgokat. Tegnap hívott, remegett a hangja: „Fiam, ugye nem feledkezel meg rólam?” Hogy mondhatnék nemet?

Nóra óvatosan kibontakozott az ölelésből, és a szemébe nézett. A hűtőn egy fénykép lógott: hárman Emese vidéki házánál. Márk horgászbottal, Levente egy kis vödörrel, ő pedig mosolyogva, gombákkal teli kosárral. Szép emlék volt, mégis most távolinak tűnt.

– Rendben – mondta végül nehezen. – De csak harmincezret küldök. A többit oldd meg te. És az ünnepség után leülünk, és átnézzük a költségvetést. Nem halogatjuk. Holnap este, munka után.

Márk arca felderült, puszit nyomott a felesége arcára.

– Te vagy a legjobb, Nóra! A harminc is rengeteget segít. A maradékot megoldom. Köszönöm.

Amikor elment dolgozni, az ajtó csapódása sokáig visszhangzott a lakásban. Nóra a konyhában maradt, a telefonját nézve. Az átutalás csupán néhány érintés volt, mégis minden alkalommal összeszorult a mellkasa, amikor rányomott a „megerősítés” gombra. Újratöltötte a csészéjét, majd elővette a táblázatát. A „Márk családja” sor alatt már több tétel szerepelt: virág a nővérének, ajándék az unokaöccsének, támogatás egy felújításhoz. Az ő oszlopában: „Levente – ruhák, játékok, foglalkozások”. Az egyensúly mindig hajszálon függött.

A nap a megszokott rendben folytatódott. Reggel az óvodában Levente a lábába kapaszkodott, és még egy sárkányos mesét könyörgött ki. Az irodában Nóra számlákat ellenőrzött, de gondolatai folyton a másnapi ünnepség körül keringtek. Réka a marketingről észrevette a szórakozottságát.

– Minden rendben? Olyan borongós az arcod – kérdezte halkan.

– Csak családi ügyek – felelte Nóra erőltetett mosollyal.

Belül azonban tudta, hogy ez több egyszerű vitánál. Arról szólt, ki mondja ki a végső szót abban, mire költenek, és mi az igazán fontos.

Este, amikor Márk hazaért, Levente már mélyen aludt. Nóra a nappaliban várta. A kis szoba barátságos volt: a kanapét párnák borították, a fal mentén polcok sorakoztak, tele könyvekkel és bekeretezett fényképekkel, amelyek mind egy-egy közös pillanatot őriztek. Nóra ott ült a félhomályban, és tudta, hogy a következő beszélgetésük nem csupán az átutalásról fog szólni, hanem arról is, merre tart a családjuk jövője.

A teáscsészék érintetlenül álltak az asztalon; Márk mentásat kapott, Nóra citromosat készített magának. A nappaliban tompa fény derengett, a könyvekkel és fényképekkel teli polcok árnyékot vetettek a falra.