Reggel Nóra a telefonjára pillantva értesítést látott: beérkező átutalás Márktól.

Az üzenet egyszerű volt, mégis sokat jelentett: Márk tízezer forintot utalt a közös számlára, a megjegyzés rovatban ennyi állt: „Nekünk. Szeretlek.” Nóra ajkán akaratlan mosoly jelent meg. Ugyanakkor a szíve mélyén ott maradt egy halk kétely: mi van, ha minden visszacsúszik a régi kerékvágásba?

A következő hetek békésebben teltek. Márk egyre gyakrabban tette le az asztalra a blokkokat, és ha nagyobb kiadás merült fel, előtte szóba hozta. Levente lelkesen járt az óráira, sőt, rajzolt Emesének képeslapokat, amelyeket büszkén mutogatott videóhívás közben. Nóra még Dórát is meghívta egy délutáni teára; együtt nevettek Márk debreceni útjának mulatságos részletein.

A hónap végén azonban érkezett egy értesítés a banktól: a Márk telefonjára felvett hitelnél késedelem mutatkozott. Nem nagy összeg, de épp elég ahhoz, hogy Nóra gyomra összeránduljon. Előkereste a számlát – ugyanarról a „munkaeszközről” volt szó. „A munkához kell” – visszhangzott benne a korábbi magyarázat.

Aznap este megterített, mégsem sikerült erőt vennie magán, hogy derűt erőltessen magára. Márk tulipáncsokorral lépett be.

– Neked hoztam – nyújtotta át mosolyogva.

Nóra most nem olvadt el.

– Beszéljünk egyenesen. Miért nem szóltál a hitelcsúszásról?

Márk megállt az ajtóban, a virágok lejjebb csúsztak a kezében.

– Holnap fizetés… rendezni akartam – mondta halkan. – Nem akartalak megint terhelni. Azt hittem, megoldom egyedül.

– Egyedül? – állt fel Nóra. Hangja nyugodt volt, de kemény. – Mint Debrecennel? Mint a születésnappal? Mindent „egyedül” intézel, aztán utólag értesülök róla. Ez már nem pusztán pénzkérdés. Hanem bizalom.

Márk leült, arcát a tenyerébe temette.

– Igazad van – szólalt meg tompán. – Félek, Nóra. Attól, hogy ha nem engedek meg magamnak néha valamit, szétesem. A munka, a felelősség, anya kérései… Néha bizonyítani akarom, hogy képes vagyok adni. Csakhogy közben pont titeket bántalak.

Nóra mellé ült, megfogta a kezét. Most először nem kifogásokat hallott, hanem őszinteséget.

– Nem kell mindent egyedül cipelned – súgta. – Az erő nem az, hogy titokban próbálsz helytállni. Hanem az, hogy minket választasz a pillanatnyi megkönnyebbülés helyett. Lehetnek örömeid, segíthetsz anyukádnak is. De nem úgy, hogy közben a mi alapunk repedezik. Találjunk más megoldást.

Márk bólintott, és egy könnycsepp gördült le az arcán.

– Menjünk el szakemberhez. Együtt. Egyedül nem boldogulok.

A javaslat tőle érkezett – ez Nórát meglepte, és reménnyel töltötte el.

Két hét múlva már Alexandra rendelőjében ültek. A fiatal pszichológus figyelmesen hallgatta őket. Márk a gyerekkoráról beszélt: tízéves volt, amikor az apja eltűnt az életükből, és édesanyja magára maradt a gondokkal. Ő pedig úgy érezte, neki kell „férfiként” helytállnia.
– Mintha minden költéssel azt bizonyítanám, hogy képes vagyok gondoskodni – vallotta be. – Ha sikerül, élőnek érzem magam.

Nóra a saját félelmeiről beszélt, a szülei adósságairól és a veszekedésekről.
– Rettenetesen félek, hogy ugyanoda jutunk – mondta csendesen.